Mindannyiunk életében előfordulnak olyan történések, amelyek végtelen szomorúsággal és féktelen haraggal borítják el szívünk és lelkünk. Amikor nem látunk a fájdalomtól és a dühtől, s azt sem tudjuk, hogyan folytassuk az életünket tovább, sírunk, jajgatunk, ordibálunk, csapkodunk, veszekszünk. Ilyenkor egészen meggondolatlanul szabadulnak el érzéseink és indulataink azért, hogy megszabaduljunk lelkünk terhétől. A gond csak az, hogy magában semmit nem változtat rajtunk a negatív érzés, ha csak nem transzformáljuk ezt az egészet, valami sokkal jobb érzésbe, amivel életünk válságán felülemelkedhetünk.
Van az a régi mondás, hogy „ami nem pusztít el, az csak erősebbé tesz”. Ez igaz is, meg nem is, mint azt már sokan megtapasztalhattuk. Előfordul, hogy valaki ezt úgy értelmezi, hogy a szomorúságot és a haragot úgy dolgozza fel, hogy többé nem engedi magát senkihez és semmihez túl közel. Nem akar szenvedni újra, ezért a szomorúság és a harag útjáról a csalódottság ösvényére lép rá, olykor úgy, hogy nem is veszi észre.
Védelemként persze, s azért, hogy ő legyen az „erősebb”. Pedig sokszor ezzel csak blokkolja életét és tapasztalásait, amelyekhez a jó és rossz történések egyaránt hozzájárulnak. Sötétség nélkül nincs világosság, de mivel a sötétség élénken él emlékezetében, ezért megelégszik a félhomállyal is. Anélkül, hogy tudná, hogy sem az nem megoldás, ha elnyomja érzéseit, sem az, ha próbálja azokat kikerülni.
Életemben háromszor fordult elő, hogy a szomorúságot és a haragot, végül valami olyasmibe tudtam transzformálni, ami szenvedélyem. Minden nagy fájdalom, ami életemet övezte végül arra ösztökélt, hogy csináljam azt, amiben kedvem lelem, mi több, ami a szenvedélyem. Teremtettem, úgy ahogy az nekem a leginkább kézenfekvő volt. Így van ez ma is, s azt hiszem, olykor a szomorúság és a düh, valóban szenvedéllyé változtatható.
Ehhez persze az kellett, hogy megéljem az érzéseimet, úgy ahogyan azok jöttek. Előfordult, hogy napokon át sírtam, kisebb-nagyobb megszakításokkal úgy, hogy elbújtam valahová, ahol senki nem találhat meg. Nem volt szükségem vigaszra, csak arra, hogy hagyjam, hogy átjárja lelkem a bánat, a maga teljes valójában. Nem azért, hogy magamat sajnáljam, hanem azért, hogy minél hamarabb megszabaduljak attól, ami a szívemet nyomja.
Az ilyen megtisztulásoknak mindig az lett a vége, hogy elkezdtem azzal foglalkozni, amiben szerettem volna kiteljesedni. Lelkesedéssel és teljes ráhangolódással tudtam magam belevetni a „munkába”, s azt hoztam ki magamból, amit addig nem tudtam. Hiszem, hogy kellenek a negatív érzéseink is ahhoz, hogy önmagunkat jobban meg tudjuk ítélni. Látnunk kell magunkban a gyengeséget is ahhoz, hogy képesekké váljunk valami olyat alkotni, ami szívből jön.
A harag sokszor ered és együtt is jár a szomorúsággal. A szakítás utáni feldolgozás folyamatában jól tetten érhető például. Először szomorú lesz az ember, aztán dühös. Van, aki e kettő érzés között ugrándozik is egy ideig. Amikor a harag a domináns bennünk a „csak azért is megmutatom a világnak” gondolatmenet is hozhat olyan eredményt, mint a szomorúság transzformálása. Persze csak akkor, ha a haragot lecsillapítani akarjuk, s hajlandóak vagyunk a fent említett idézet helyére behelyettesíteni a „magam örömére csinálom” gondolatot.
Negatív motivációval nincs lehetőség a szenvedélyünknek élni. A cél az, hogy a haragot ültessük át a szenvedélyünk megélésébe és megvalósításába és ehhez csak pozitív motiváció jöhet szóba. Bármilyen kreatív tevékenység, amely szenvedélyt kelt bennünk, lehet a mi gyógyítónk is egyben. Írás, rajzolás, zenekomponálás, táncolás, építés, faragás, festés, szobrászkodás, főzés, sütés és a sort még folytathatnám a végtelenségig.
A lényeg az, hogy alkossunk, hozzunk létre valami újat. Nem kell kifogásokat keresni, mert mindenkinek van olyan dolog, amit szívesen kipróbálna, vagy szeret is csinálni, csak már rég elfeledkezett róla.
Sokszor jövünk azzal, hogy boldog és békés életet szeretnénk élni. Vannak döntések, amelyek ezt elő is segítik, de aztán kiderül, hogy mindez mit sem ér, ha nincs hozzá szenvedély. A nyugodt lét nem jelenti azt feltétlen, hogy ki is tudunk teljesedni abban, amit a legjobban szeretnénk. Olykor kiderül, hogy az érzelmek kikerülése, ugyan „megvéd” minket a rossz dolgoktól, de mit ér az élet, ha nem teszünk olyan dolgokat, amelyeket szenvedéllyel tudunk végezni?
Minden „munka”, amit örömmel végzünk és szenvedélyesen szeretünk, közelebb visz önmagunkhoz és a többi emberhez. Már csak azért is, mert szenvedéllyel élni és szeretni, bár sok buktatót rejt, mégis hatalmas magasságokba is repít minket. Kinek kell a nyugodt élet, ha abban nincs semmi izgalom? „A végén nem számít semmit a világ. Csak az számít, ami a szívünkben marad.”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: