Az utóbbi időben sok rossz dolog történt velem. Olyan csúnyán sikerült edzés közben elesni, hogy megrepedt az állkapcsom, 5 öltéssel varrták össze az állam. Autóbalesetem is volt, a munkámat nem fizették ki a munkáltatóim, sőt nem is értékelték sokra. Egyre mélyebbre süllyedtem, ami fizikailag, s lelkileg megviselt, mert hiába hajtottam túl magam azért, amiben hittem, nem vettem észre, illetve nem hittem el, hogy a befektetett energia nem térül meg.
Amikor nem jött el a várva várt sikert, dühös lettem, aztán letargikus. Volt egy pont, amikor meg tudtam volna verekedni a fél világgal, aztán megnyugodtam. Beférkőzött egy gondolat az elmémbe, amely azóta is ott dobol: minden úgy történik, ahogy történnie kell. Akkor is, ha nagyon rosszra fordul minden, mert aztán valami sokkal jobb következik.
Persze megfogalmazódott bennem, hogy ez a gondolat lehet az őrület első jele is. Aztán eszembe jutott egy tanárom, aki mindig azt mondta: minden rendben lesz. Akkor is ezt mondta, mikor reszketve mentem vizsgára, mikor szarvashibát vétettem, s mikor kétségbeestem előmenetelem miatt. Öt év kellett, hogy megértsem, miért mondogatta ezt, mert annak idején dühös voltam rá ezért a közhelyes mondatáért.
Hurráoptimizmusnak véltem, de rájöttem nem az volt, hanem valami olyasmi, ami a magunkba vetett hitből és erőből táplálkozik. A minden rendben lesz mögött ugyanis egy érzés s egy tudás lapul meg arról, hogy milyen emberek vagyunk, és mit tudunk elérni. Az én tanárom jól ismert ahhoz, hogy tudja mennyire szívós, kitartó típus vagyok. Ismerte életem, s tudta: sok mindent és sok mindenkit elvesztettem, de mindig talpra álltam. Miért is lenne ez másként valaha is?
Eltemettem a szívemhez legközelebb állót, elengedtem azt, akit a legjobban szerettem a világon, mert ő nem szeretett engem. Fél árván nőttem fel, 17 éves korom óta dolgozom, eltartom magam, s közben még diplomát is szereztem. Minden veszteség, kudarc arra tanított, hogy ezeket kezelni tudjam, s tanárom sok kulcsot adott a kezembe ehhez. Elérte, hogy ne hisztizzek, vagy csapkodjak a vakvilágba, na és ne is mártírkodjam, mert annak a világon semmi értelme.
Időbe telt, de megértettem azt is, nem lehet állandóan harcolni, nem lehet állandóan győzni, mert ahhoz, hogy a jó dolgokat értékelni tudjam, a negatív történéseket is a helyén kell tudnom kezelni. A hitünket nem szabad elveszteni, mert akkor azt, ami igazán fontos nekünk sohasem adjuk fel. Ha kell, más utat keresünk, ha kell, lemondunk érte más dolgokról, de addig megyünk előre, ameddig el nem érjük a kitűzött célunk. Mindenkinek van olyan dolog az életében, amely gyermekkora óta elkíséri, s azért harcolunk is.
Én személy szerint nem engedem, hogy eltapossanak, kihasználjanak, leszóljanak azért, amiben hiszek, mert ha engedném, elveszteném az erőm, s azt a kevés önbecslésem, amim még van. Egyszer azt álmodtam, hogy a három éves önmagam számon kérte a felnőtt énemet és ez olyan kitörölhetetlenül bennem maradt, hogy azóta is előre hajt.
Dühös volt rám a kicsi én, hogy miért nem valósítottam meg minden elképzelését, amit olyan nagyon akart. Aztán arra az egyre mutatott, ami mellett kitartok, átölelt és azt mondta: köszönöm, hogy a legfontosabbért még mindig teszel. S éreztem minden rendben van.
Vannak olyan álmaink, vágyaink, amelyek elkísérnek minket egész életünkben. Ezekért bármit megteszünk, s nem hagy el hitünk sem. Akkor sem, ha számtalan buktatóval, ellendrukkerrel is találkozunk utunk során. Azért, mert vannak olyan céljaink, amelyek azzá tesznek, akik vagyunk, s ezt sohasem fogjuk hagyni, hogy bárki is elvegye tőlünk és ezért joggal mondhatjuk: minden rendben lesz, mert tudom, mi mindenre vagyok képes és mennyi minden után voltam már képes felállni újra és újra!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: