Szeretek egyedül lenni. Jól érzem magam így. Minden kiszámíthatóan pereg előre, nem kell bonyodalmakkal foglalkozni. Az érzelmi hullámvasútra sem ülök fel – nem akarok szárnyalni, ha aztán zuhanni is kell. Az én világom ne forgassa úgy fel senki, hogy aztán ne tudjak észérvekre támaszkodva döntéseket hozni és magamra eléggé figyelni.
A családom elég szeretetforráshoz juttat, s nekem ez elég. A fehér lovon ülő hercegre se vágyom, s nem akarom beszórni babapúderrel lakásom minden szegletét sem. Karriert építek, eltartom magam, nehezen tudnék alkalmazkodni máshoz, már rég elmúltam húsz, sőt, harminc éves is. Persze kellő áhítattal s egy kis irigységgel szívemben hallgatom barátaim szerelmi kalandjait, amelyekben nekem sosem volt részem. Igaz erről hallgatok, de hazudni is megtanultam már, csak az őszinteséggel vannak gondjaim.
A szívem mélyén tudom, senki sem hisz nekem, mert jól tudják egyetlen komoly kapcsolatom se volt még. Túl magasra raktam a mércét, ugyanis pontos elképzelésem van arról, hogyan nézzen ki, milyen végzettséggel rendelkezzen leendő férjem, s csodálkozom, hogy hol van már ennyi ideig? Persze a barátaim megértenek, mert ha egy sasról rakok ki képet a közösségi oldalon 100 hüvelykujj jelzi, hogy tetszik nekik vágyálmom. Igaz, ők tudják: csak egy magányos, szeretetre vágyó veréb vagyok, aki éjszakánként egy szerető társról álmodik…
🙂