Egyes emberek okkal jönnek az életünkbe. Másokat egy-egy évszak sodorja utunkba, s vannak olyanok is, akik életre szóló leckéket tanítanak meg. Az emberi kapcsolatok végtelen hálójában, mindenkinek van értéke, s van valamije, amit meg tud tanítani a másiknak. A kérdés csupán annyi, hogy képesek vagyunk-e meglátni egy-egy helyzetben az okot, amiért pont arra az illetőre találtunk?
Persze az, hogy milyennek látunk másokat, hogyan érzékeljük tetteik és milyen gondolatokat váltanak ki belőlünk, sok mindentől függ. Például attól, hogy elfogadjuk-e annak, aki a másik, vagy inkább misztifikáljuk a képét magunk előtt? Ha nem a másik emberre figyelünk, hanem elvárásainkra akkor minden tapasztalás mellett elmegyünk. Ellenben ha tekintettel vagyunk a másik ember nézőpontjára, ha meghalljuk, és megértjük miről beszél- és külön is tudjuk választani saját értékrendszerünktől-, akkor értékes tapasztalatokra lelhetünk életünkben.
Akkor is, ha van egy koncepciónk, s egy elképzelésünk arról, milyen történetben akarunk szerepelni. Ezért a tapasztalataink mindig attól is függnek, hogy mennyire vagyunk kibékülve a saját valóságunkkal, s mennyire tudunk alkalmazkodni a változó körülményekhez. Ha szerelmes regényre vágytunk, de csak ponyvát kapunk, természetes a csalódottság, hiszen elvárást tápláltunk egy személlyel/ egy helyzettel szemben. Vagyis ha előre megírt forgatókönyvünk van, nem tudunk részt venni a valós eseményekben és nem tudjuk megismerni a másik embert.
Pedig az emberi kapcsolatok végtelen hálójában pont az az egyik kitétel, hogy képesek legyünk egymást feltétel nélkül elfogadni. Mert elfogadni a másikat annak, aki, amilyen helyzetben él, ahogyan látja a világot, s amilyen cselekedetei vannak, rendkívüli élményeket biztosít. Főként azért, mert ha elfogadjuk, hogy vannak olykor a mi nézetünkkel ellentétes cselekedetei, s mégsem ítélkezünk felette, akkor sokat tanulhatunk róla és magunkról. Az ilyen leckék mindig értékesek és akkor jönnek, amikor kell, mert igyekszenek velünk megértetni a világot és a többi embert körülöttünk.
A világ sokféle élménye közül a legnagyobb a belső világunkból való kilépés megtanulása, s azon belül a tudat felismerése, amely nyugtázza, hogy van másik út is arra, amerre mi megyünk. Hogy vannak, akik mellettünk jönnek – csak máshogyan lépkedve- akkor is, mikor mi már nem látjuk az irányt. Minden találkozás mögött ott van egy értékes tanítás. Arról például, hogy nem vagyunk sem jobbak, sem többek vagy különbek másoknál. Mind az anyaméhen keresztül születünk a világba, s életünk végén ugyanolyan porrá válunk. Saját gondolatvilágunk az, ami mást akar hinni, mást akar magában látni, s nem hajlandó kibékülni az igazsággal.
Az ilyen találkozások segítik elő az olyan életre szóló leckék megtanulását, mint az elfogadás és a feltétel nélküli szeretet elsajátítása. Persze ezekhez szükségünk van az elménkre és a szívünkre is egyszerre. Igaz, nem árt, ha magunkon kezdjük ezeket gyakorolni. Hiszen ahhoz, hogy elfogadjunk, és feltétel nélkül szeressünk másokat, először meg kell tanulnunk ekképpen cselekedni önmagunkkal szemben.
Mindaddig, amíg csak keressük a szeretetet, a helyünket a világban, s azt, hogy kik vagyunk, még csak a tanuló ösvényen járunk. Amikor elérjük azt a pontot, hogy minden találkozásból képesek vagyunk tanulni, s fejlődni, akkor már jó felé haladunk. Az emberek általában csak sok idő elteltével képesek igazi önvalójukat definiálni. Hogy ennek az az oka, hogy az élet maga a tanulás, vagy, mert arra vagyunk berendezkedve, hogy az anyagias világban próbálunk önmagunkra találni (hivatás, családi szerepkör, stb. formájában) más lapra tartozik.
A valóságban mindebből csak az elhivatottság érzete az, ami számít, s hogy bármit is csinálunk és bárhogy is vélekedünk, azt őszinte hitünkből tesszük. Ha minden embert elfogadunk annak, ami és aki, anélkül, hogy elvárásaink lennének velük szemben akkor a feltétel nélküli szeretet és elfogadás útjára léptünk. Egyeseknek ez ösztönszerűen megy, másoknak az elvárásaik szabnak gátat benne, s vannak olyanok is, akik nem vesznek tudomást, a szeretetet eme magasabb formájáról, mert megragadnak az ego szintjén. Persze semmi sincs veszve, mert a leckéket mindaddig kapjuk tovább, amíg végül meg nem értjük, hogy mindenki olyan, amilyen. S nincs azzal semmi baj, hogy a saját valóságunk nem mindig egyezik a körülöttünk élők valóságával…
