E regény csak azoknak ajánlott, akik képesek az őrületben elmerülni. Olyanoknak szól, akik meg akarnak ismerkedni egy (vagy inkább kettő) masszív drogos világával, akik a hippi kultúra leáldozása után is benne ragadtak a hatvanas évek őrült hullámaiban, s nemhogy a kikecmergésen törnék a fejüket, hanem sokkal inkább valami kétségbeesett hajszát folytatnak tudatuk elvesztése érdekében.
Thopmson regénye nem vállalkozik kevesebbre, mint arra, hogy egyes szám első személyben mesélje el mindazt, ami maradt a hatvanas évek kábítószerfüggő szubkultúrájának képviselőiből. Amolyan utóiratot készítve arról, mi tett annyi embert tönkre, míg keresték az amerikai álmot. Egy olyan álmot, amelyek megvalósítása tüntetéshullámokon, lázadásokon, vietnámi háborún, Martin Luther King polgárjogi törekvésein, Nixon botrányon, feminista eszméken át vezetett. S amelyeknek lecsillapítására kitaláltak olyan drogokat, amelyek megnyugtatták az embereket (lágy drogok), vagy éppen harcba segítettek (pszichedelikus drogok) vagy elnémítottak egy életre (olyan tudatmódosító szerek, amelyek egyszeri használat után képesek voltak megbontani egy ember tudatát végérvényesen).
A félelem és reszketés Las Vegasban, egy olyan korrajz, amely nekünk, magyaroknak alig érthető. Hiszen nálunk kimaradt a hippi korszak, a nagy lázadással együtt és hála az égnek a drogok tömeges használata sem jött divatba (egy jó ideig). Vegashoz hasonló hely sincs nálunk, de azért az őrületet jól ismerjük. Persze nem azt, ami a szerencsejátékosokat, prostikat, kis és nagystílű bűnözőket egy helyen tartja…
Nem erről szól Thompson regénye sem, s ezért is izgalmas megismerkedni Las Vegasszal úgy, hogy a hazardírozás olyan formájának ad helyet, amely bizony nagyon veszélyes. Mert amellett, hogy Vegas a szerencsejátékok fellegvára, egyben az a város is, ahol „csak” marihuána birtoklásért 20 év börtönt lehet kapni.
S mikor mi megismerkedünk főhősünkkel és társával egy olyan Cadillacbe huppanunk, aminek csomagtartója tele van pakolva színültig mindenféle droggal. Ami azért is zavarba ejtő, mert főhősünk egy sportújságíró, aki egy motorversenyről készül riportot írni, ami nem indokolja e nagy mennyiségű szer birtoklását és felhasználását.
Persze aki ismeri Hunter S Thompson életét és munkásságát jól tudja, hogy a gonzó újságírás doktorának a drogok az íráshoz kellettek. (Ez is tette őt aztán tönkre, csak közben megalkotott egy olyan stílust, amelyet a mai napig sokan használnak, követnek).
Ami egyben azt is jelenti, hogy Thompson stílusa cinikus, szókimondó, na meg persze morbid. Mert miután leamortizálja hotel szobáját, nem teljesíti a rá bízott munkát, és teljesen szétüti magát mindenféle droggal, képes lazán átfurikázni a városon, hogy bejelentkezzen egy másik szállodába, ahol az állam rendőreinek a narkotikumukat használókról és azoknak veszélyeiről szóló konferenciáról kellene írnia egy tudósítást.
Mi ez, ha nem egy olyan szabatos és semmitől sem félő ember írása, aki belül azt élte meg (a drogok miatt), hogy mindentől fél, de közben bármit is tesz, a következményekkel nem számol?! Ráadásul annak ellenére, hogy nyelvezete igen szókimondó (nem ajánlott érzékeny lelkűeknek) mégis annyira lebilincseli az embert, hogy nem tud hatása alól menekülni az olvasó egy jó darabig. Szavai ütnek, de nem azzal, hogy trágár szavakat használ, hanem azzal, hogy egy kőkemény drogos, mámoros, értelmetlen víziót mutat be, s éppen ezért, legszívesebben mindenkinek ajánlanám, aki ki akar próbálni valamilyen kábítószert.
Írom ezt annak ellenére is, hogy tudom, ő nem okító célzattal írta meg ezt a könyvét. Mégis annyira behatóan mutatja be a junkiek életét, hogy aki elolvassa, biztosan elgondolkodik azon, hogy mennyivel értékesebb és értelmesebb egy tiszta élet.
Már csak azért is, mert minden, ami megbontja az elmét (akár egy-két órára, akár több napra) az veszélyes ránk és a körülöttünk élőkre. Ezért is ajánlatos elolvasni és okulni ebből a könyvből, na meg azért, mert Amerika egyik legnagyobb kedvencévé nőtte ki magát az elmúlt 45 évben.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: