Amikor másokra mutogatsz, nézz magadba is kérlek. Ne csak azt kérdezd miért pont te, s miért viselkednek veled, úgy, ahogy az emberek, hanem azt is, hogy te mit rontottál el? Most azt mondod bíztál másokban, ez volt a hibád. Igen, talán az is. De tudod, azt elfelejted, hogy ők is bíztak benned és ugyanúgy csalódottak.
Mindennek két oldala van. Az élet már csak ilyen. Semmi sem fekete vagy fehér, léteznek még a színpalettán más színek. Persze lehet mártírt játszani, de nincs sok értelme. Semmi nem történik véletlenül. S hidd el az önsajnálat nem jó semmire, mert ha beleragadsz, s nem vállalod a saját felelősséged tetteidért, csak a körülmények és mások hibáztatásáig jutsz…
Az emberek szeretnek egymásra mutogatni, utálkozni, csapkodni. De kevesen kérdezik meg a másikat: megbántottalak, hogy megváltoztak irántam az érzéseid? Mindig csak a kesergés! Az jól megy nekünk. Na persze Móricz Zsigmond is megmondta: „A magyarnak a keserűség kell, nem a tett.”- pedig anélkül minden szó csak ígéret, semmi több.
Igaz, gyűlölködni, s másokra mutogatni, mindig könnyebb. Azt nézzük, hogy az egyik sznob, a másik utálatos, a harmadik megbízhatatlan. De gondolkodtál már azon, hogy miért egy bizonyos idő elteltével kezdenek ezek a dolgok zavarni? Most nem arra gondolok, hogy idő kell, mire megismerünk valakit, hanem arra, hogy általában csak akkor szokták a szemünket ezek a dolgok szúrni, mikor nem kapjuk meg azt az illetőtől, amit szeretnénk.
Na persze az emberi természet már csak ilyen. Mert olykor azokat, akiket szeretünk, később ugyanolyan brutálisan el is ítélünk később, mint amennyire szerettük. A gyűlöletet a szeretettől csak egy hajszál választja el. Mindkettő erős érzelmekből, s olykor az egóból építkezik, bármennyire is azt akarjuk hinni, hogy nem így van.
Éppen ezért, mikor másokat hibáztatunk, s ítélünk meg, akkor magunkról is beszélünk. Tiszteletlen volt veled a másik, de te előtte nem tettél olyat, amivel tiszteletlen voltál vele, csak nem vetted észre? Sznobnak nevezel valakit, mert neki több tudása van valamiben. Te is tudsz annyit, vagy tudhatnál, de csak az irigységig jutsz.
Elárultak. Mivel is? Vizsgáld meg jobban! Ígéretet tettél, amit nem teljesítettél, s aztán azt várod, hogy álljon melléd az, akit cserben hagytál korábban. Amit másokban nem szeretünk, azt magunkban sem szeretjük. Túl komolyan veszi magát a másik? Te is, csak nem vallod be magadnak…
Sokáig lehetne folytatni a sort, mert a másokra mutogatásnak mindig van egy eredete. Ami belőled indul ki, nem a másik emberből. Egyszer egy tanáromtól azt kérdeztem, mit csináljak, ha a főnököm utál? Azt mondta semmit, miért foglalkozom ezzel, mikor a főnököm sem foglalkozik velem, nem érdekli, hogy engem ez bánt…
Van, ami csak minket frusztrál, mert belőlünk indul ki. Énközpontú életet élünk, igaz, a legtöbben azért a szeretteinkre is figyelünk. Mégis, az, amilyennek mi látjuk önmagunk, csak a mi fejünkben létezik. Mindenki más, a saját szemüvegén keresztül lát minket, azaz a saját értékrendszere szerint ítél meg.
Az egyik éppen ezért sértésnek fog venni valamit tőled, amit nem annak szánsz. A másik árulásnak fogja minősíteni, ha már nem bírod az útján követni, miután magára hagytad, de azt nem ismered be magadnak. A harmadik sznobnak néz, mert van két diplomád. Mindenki másnak lát, s mást fog benned kifogásolni, mert ha valamiért utálni kezd, abban mindig lesz egy kis irigység, s valami olyan, amit magában is utál…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: