Sosem kellettél teljesen. Csak egy-egy órára. Annyi időre, hogy szenvedélyed tüzében éghessek, aztán porrá válhassak. Nem kértem a szíved, a lelked tartalma sem érdekelt. De olykor mégis kiöntötted lábam elé érzéseid, amelyeket visszatömtem szívedbe, hogy azokat máshová vidd.
Égni akartam, vágyakozni rád, s minden héten a mi napunkat várni. Álmokat akartam szőni köréd, s ezért még szerelmet is hazudtam, hogy magamhoz láncoljalak. Persze kapcsolatunk minden volt csak nem tiszta szerelem, hiszen a vágy oltárán áldoztuk fel érzelmeink. Egymás testébe csak így olvadhattunk, hogy aztán főnix madárként újraéledjünk a kéjből, ami a másikhoz vitt.
A szenvedély lealjasítja az érzéseket, s feleslegessé teszi azokat. Egy idő után az ember nem szeretni akar, csak testi vágyait kiszolgálni. Kéjre, izgalomra, tilosra áhítozunk, mert a bűn útja mindig csábítóbb, mint a szereteté. Akkor is, ha tudjuk: a szenvedély lángja nem ég örökké, s egyszer nem fogunk tudni belőle újjászületni.
Mégsem bírunk megálljt parancsolni vonzalmunknak, ami a másikhoz hajt. Pedig már fogadkozunk: ez lesz az utolsó. Aztán még egy és még egy kell, mert egyre jobban akarjuk a másikat birtokolni. Függőjévé válunk a kéjnek, ami aztán lelkünket is romlásba viszi.
A végső stádiumban már eltorzul arcunk, mert lelkünket is megfertőzi a szenvedély. Elfelejtünk szeretni, már nem tudjuk, hogyan is kell azt önzetlenül és feltétel nélkül csinálni. A végén lehull rólunk az ájtatos maszk is, amely a többi ember elől eltakarta tűzre áhítozó lényünk. Aztán az egyik feladja, s megüzeni gyáván, mert másképp nem tudja kizárni életéből szenvedélye tárgyát: Minden jót kívánok, de többé nem találkozhatunk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: