Megtanultam elengedni. Végre. Semlegessé váltak a drámák, a hamis arcok és könnyek. Elfogadtam, hogy van, aki szeret mártírt játszani. De azt tilos támogatni az önsajnálatban, mert aztán lehúz magához.
Volt, aki belém kapaszkodva állt fel, miközben mindenki előtt besározott. Megtanultam, hogy sajnálatból annak ne segítsek erőmön felül, aki engem gyengévé akar tenni. Persze megvan annak az oka, hogy olyan, amilyen. S bár „mindenki egy olyan harcot vív, amiről mi semmit sem tudunk”- azaz mind a magunk módján küzdünk meg démonjainkkal- ez mégsem mentség semmire.
Ma már figyelmen kívül hagyom azt, aki próbál bevonni drámájába, hogy felsőbbrendűnek tűnjön vagy, hogy a szegény ént játssza. Megtanultam elfogadni, hogy mindenki olyan történetben szerepel, amilyet magának forgat. Hagyom, hogy mártír legyen, rámutatni arra, hogy ő milyen, nem az én dolgom.
Elengedtem azt a vágyam, hogy mindenkit én húzzak ki a kátyúból. Főleg, mert aztán engem löknek bele oda.
Én szeretni akarok, nem szenvedni. Nevetni és együtt lenni igaz barátaimmal, akik valódi értékeket képviselnek. Ők az én választott családom, a lelkem mozaikjai. Azok, akik akkor is szeretnek, amikor a legkevésbé vagyok szerethető.
Mindenki mást elengedek az életemből, mert én azokkal akarok lenni, akikkel emelni tudjuk egymást. Akikkel ugyanazok a céljaink. Nincs szükségem semmi másra, csak arra, hogy a szívem jó helyre vigyem. Ahol szeretni tudjuk egymást őszintén, játszmák nélkül…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: