Mondigliani több, mint 16 alkalommal lerajzolta. Már fiatal korában egy külön irodalmi irányzat, az akmeizmus fűződött nevéhez, amely a tökéletességre és az érzelmek szimbolikus képi megjelenítésre törekedett. Első férjét a bolsevikok elhurcolták és megölték. Versciklusa, amellyel a sztálini terror áldozatainak állított emléket, máig a legismertebb. Igaz, ezért tiltólistára is került. Anna Anderejevna Gorenko gyötrelmes és hosszú életet élt.
Anna 1889 június 23-án született Ukrajnában. Családja a felső tízezerhez tartozott, így mikor írni kezdett, apja megkérte, tegye azt álnéven. Dédnagyanyja nevét vette fel, így lett Anna Ahmatova. 11 éves korától kezdve kerültek ki keze közül versei, amelyek aztán beemelték őt a halhatatlanok közé.
Kijevben tanult jogot és irodalmat. Itt találkozott a szintén költő Nyikolaj Gumiljovval. 1910-ben házasodtak össze. Férje buzdítására küldte be egy költeményét a Szíriusz nevű laphoz, amely azt le is közölte 1911-ben. Ekkor mentek nászútra is férjével Párizsba, ahol megírta első verseskötetét is, Az Este címmel. Itt találkozott Mondiglianival is, aki nem tudott betelni a frissen házasodott asszony látványával és beleszeretett.
A vonzalom és Verlaine költészetének szeretete összehozta őket, annyira, hogy míg Párizsban voltak (1911-1912) szeretők is lettek. Persze Nyikolajnak is voltak ügyei, így az egész tulajdonképpen nyíltan házasságban éltek.
1912-ben hazatért férjével Anna és Szent-Péterváron telepedett le. Ugyanebben az évben megszületett fiuk is Lev. 1914-ben megjelent második verseskötete Annának, Rózsafüzér címmel. Ez a kötet tette őt híressé, mert 1923-ig nyolcszor nyomtatták ki azt, újra és újra.
Ezzel aztán Anna az első valódi komoly jelentőséggel bíró női költő lett Oroszországban. A szentpétervári kulturális elit befogadta és szerette őt. Az első világháború alatt is írt folyamatosan, mindenféle témában. Ám, míg írásai által felemelkedett, magánélete zátonyra futott.
Férje kérésére gyermeküket a nagyszülőkre bízták, így Anna csak ünnepekkor láthatta fiát. Viszonyt létesített Borisz Paszternákkal, majd el is vált férjétől a háború végén. A következő évben férjhez ment Vlagyimir Silejkóhoz. Nyikolajt 1921-ban elfogta a CSEKA és hazaárulás és összeesküvés vádja miatt kivégezték.
Anna ekkor azért menekült meg, mert már nem volt kapcsolat közöttük. Következő évben aztán megjelent harmadik kötete is az Anna Domini MCMXXI, amely a férjéről való megemlékezés jegyében íródott.
Aztán a terror elhatalmasodott a Szovjetunióban és Anna írásai be lettek tiltva. Egész pontosan 1925 és 1940 között tiltólistás költőnő volt. Ekkoriban kezdett el fordítással foglalkozni. Keze közül kerültek ki Victor Hugo, Tagore és jeles koreai írók művei orosz fordításban.
1928-ban elvált második férjétől is. Eztán csak dolgozott, míg 1930-ban meg nem írta legismertebb művét, a Rekviemet, amely a sztálini terror áldozatainak emlékére született meg. (Ezt a költeményt csak 1987-ban publikálták a Szovjetunióban.)
1940-ben aztán enyhült rajta a nyomás. Kiadhatta egy kötetet válogatott műveiből, Hat könyvből címmel, de egy időre holt vágányra került az politikai okok miatt. A második világháború alatt Anna ismét tiltólistás költőnő lett. 1949-ben fiát le is tartóztatták és az koncentrációs táborba került.
Annára ez mázsás súlyként nehezedett, mert ezzel igyekeztek őt kontroll alatt tartani, ami sikerült is. Végső kétségbeesésében, hogy fiát menekítse még arra is képes volt, hogy dicsőítő verset írjon a diktátorról. Ám ez nem hatott meg senkit, legkevésbé Sztálint. (Éppen ezért, nem is engedte maga Anna sem soha, hogy ezt a versét kiadják).
1953-ban harmadik férjét Nyikolaj Punyint is elvitték. Ő Szibéria zord körülményei között meg is halt. 1958-ban aztán fiát Levet kiengedték. Ennek okán Anna újra írni kezdett, de a cenzúra írásai kiadását ellehetetlenítette. Gyötrelmes életének utolsó előtti fénypontja lett, hogy 1964-ben az írószövetség elnökévé választották. 1965-ben az Oxfordi egyetem díszdoktorává avatta. A következő évben szívinfarktusban halt meg 76 éves korában.
Ház a hóban
Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
nem tudunk elszakadni még.
Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
Sötétedik az esti ég.
Hallgatunk, templomba betérve,
keresztelőt, nászéneket.
És nem nézünk egymás szemébe…
Velünk minden másképp esett.
Aztán a havas temető vonz.
Ülünk. Könnyűl lélegzetünk…
Egy házikót a hóba rajzolsz. –
Abban mindig együtt leszünk
Forrás: saint-petersburg-com
Mondigliani and the Russian beauty
britannica.com
