– Hagyj békén, nem hallod?!
– Ne kiabálj, felébreszted a szomszédokat.
-Akkor hagyj békén és engedj el. Térj már észre: a gyereked, akit annyira szeretsz is fél tőled!
A férfi erre úgy bedühödött, hogy lekevert egy pofont a nőnek és az felsikoltott fájdalmában. Közben azon rimánkodott magában, hogy a gyerek ne jöjjön ki a szobájából. A kislány reszketve állt ajtajában és hallgatózott. Mikor anyja kétségbeesettebb hangja ütötte meg fülét, feltépte a szoba ajtaját és berontott a hálóba.
-Ne bántsd anyát!- kiáltotta. – Hagyd békén! Anya gyere velem, félek egyedül a sötétben.
Kezében anyjától elörökölt kék plüsskutyát szorongatott, szeméből patakzottak könnyei.
-Anya gyere kérlek. – mondta már halkabban. – Apa engedd el őt!
A kislány ekkor már 4 éve félt az apjától. Pedig régen, mikor bokszolni és birkózni tanította a férfi, olyan sokat nevetettek együtt. Aztán egy idő után egyre durvább volt vele apja, s ha sikoltozott, mert nem bírta kihúzni kis testét a férfi szorításából még rosszabb lett a helyzet. Főleg, mert az alkoholmámorban nem tudta erejét kontrollálni és megijesztette lányát azzal a furcsa fénnyel szemében…
Az anyja is egyre többször kiabált vele. Ha mesélni szeretett volna neki valamit az iskolából, a vele való történésekből anyja nem figyelt rá, mert azt leste az ablakból, hogy az apa haza ér-e aznap időben. Ilyenkor, ha a kislány elejtett egy tányért vagy rossz jegyet hozott az iskolából, el is járt a keze. Mindig meg is bánta, amit tett a gyerekkel…
Egy idő után a kislány megtanulta, hogyan legyen minél csendesebb. Miként maradjon egyre észrevétlenebb. Félt az újabb ütésektől, s apja vérben forgó szemeitől. Mégis hat éves korától engedelmeskedett anyja utasításának, aki mindig őt küldte apjáért a kocsmába.
10 éves korára jutottak el odáig, hogy anyja megmondta az apjának, hogy elhagyja. A férfi persze nem értette mi a baj. Még többet ivott, sokszor már csak összeesve találták meg házuk kapujában. A kislány ekkor már éjszakáként csak nagy nehezen, szorongva aludt el anyja szavára, aki azzal ringatta álomba, hogy békésebb és gyengédebb lesz vele, ha apjától elköltöznek. Aznap éjjel is így aludt el, de felébredt arra, mikor apja hazaért, s anyja nincs mellette.
-Anya gyere már!
-Menj innen Mia!
-Nem megyek, gyere velem most azonnal!
-Anyád marad, menj vissza a szobádba!- mordult rá apja is. De Mia nem ment, igaz közelebb, sem mert szüleihez menni.
Végül anyja mégis megpróbált kicsúszni apja kezei közül, de az visszarántotta karjánál fogva. A nő karja nagyot roppant, s felsikoltott fájdalmában. Mia ekkor anyja másik keze után nyúlt, s húzni kezdte el apjától, ahogy csak erejéből telt. Anya és lánya ekkor már zokogott a rémülettől, de átjutottak a másik szobába, s bezárták az ajtót maguk mögött.
A férfi egy darabig még dörömbölt az ajtón, szitokszavakat mormolt, majd az ajtó előtt rogyott le. Halk sírást hallottak, majd fél óra múlva már horkolást is.
-Anya nem tudok elaludni, nagyon félek.
-Itt maradok melletted, nem megyek ki.
-Reggel indulunk?
-Igen, hatra itt lesz a költözető kocsi.
-Mindjárt felkel a Nap anya.
-Igen kicsim…
Kommentek