Sokáig vonszoltalak magammal, de végre leoldódtak láncaid rólam. Már nem akarlak erőszakkal az életemben tartani, s nem is vágyom utánad. Elengedtelek, sőt, úgy tettem, ahogy annak idején javasoltad: egy katapultba ültettelek és jó messzire elrepítettelek. Így végre nem takarod árnyaddal előlem a jelen alakjait.
Nem várom és lesem többé, mikor látlak ismét. Igaz, furcsa mód, mostanában mindennap összefutunk, csak éppen nem hat meg. Arcod homályba borul előttem, nem látom vonásaid. Azt hiszem, így segít a szívem, hogy többé ne érinthess meg.
Most így visszagondolva, ostobaság volt valaki olyat szeretni ennyi ideig, akinek semmit sem jelentettem. Aki abban a pillanatban elfelejtett, amint elköszönt tőlem. Nehezen fogadtam el, hogy neked ilyen könnyen megy ez, igaz, az egóm se hagyta elhinni: nem kellettem igazán. Öntelt és önhitt voltam, mikor azt gondoltam, többet jelentettem neked, egy unaloműző légyottnál.
Milyen dőre is a nő, ha választottja érzékeit felkelti! A test nyelvén próbáltam elmondani neked, milyen régóta a szívemben laktál, hiába. Persze te csak a mámor ízére kaptál rá, nem a mindent elsöprő szerelemre. Egy idő után tudtam mi lesz a végszó, de nem akartam kimondani, mert nem bírtalak elengedni.
Sokára értettem meg: csak az én érzéseim tükröződtek szemedből vissza rám. A szerelemtől elvakulva hittem azt, hogy lelkedbe láttam. Rég volt, talán igaz se volt, ezért ideje is, hogy búcsút vegyek: Isten veled! Minden jót kívánok neked!
Kommentek