– Elmész?
– El.
– De hová?
-Nem tudom. Csak azt, hogy itt nincs tovább maradásom.
-Minden koncepció nélkül, csak úgy elindulsz a vakvilágba?
-Ne aggódj! Rossz pénz nem vész el, csak magamat építem újjá.
-Megértelek és azt hiszem, igazad van.
-Te is elindulsz végre? Vagy még maradsz?
-Nem tudom hová menjek és erőm sincs gondolkodni. A hitem elveszett, barátok jönnek, mennek… persze szeretném újrakezdeni én is, csak nem találom a hitem.
-Én azt gondolom, ha elmegyek és vissza se nézek, akkor el is engedem ezt az egészet és megújult erővel folytatom utam.
-Igen, neked így lesz, érzem és tudom. Sokan szeretnek, és könnyen kötsz új ismeretségeket is. A te utadon rengeteg ember lesz, az én utamon csak azok, akik már régóta mellettem jönnek.
-Azért nem mindig könnyű nekem se…
-Tudom én azt. Ismerlek.
-Nyiss új emberek felé ajtót! Ez a kulcsa ennek az egésznek!
-Nem megy. Addig, amíg lelkem mozaikjait össze nem szedem, képtelen vagyok erre.
-Magadnak ártasz.
-Lehet. De ha nem vagyok ön azonos, azt mások is érzik rajtam, hiába erőlködöm.
-Jó, ez igaz, mint ahogy az is, hogy magunk vagyunk sorsunk kovácsai.
-Igen. Erről van szó, semmi másról!
-Na jó, megyek, vigyázz magadra.
-Te is vigyázz, majd még találkozunk egy napon…
-És mosolyogva köszöntjük egymást? Azt hiszed?
-Nem hiszek semmit, csak azt tudom, hogy örülni fogok, ha újra látlak még ebben az életben…
