Olyan világban élünk, ahol lépten-nyomon haragos és keserű emberekkel találkozunk. Gyűlöletkeltő plakátokat látunk, cikkeket olvasunk, beszédeket hallgatunk, amelyek valaki vagy valami ellen uszítanak, miközben azt sem tudjuk, kiről és miről is van szó valójában. A csapból is az folyik, hogy ellenség mindenki, aki nem azt a nézetet vallja, mint a többiek. Ez pedig odáig fajult, hogy személyesen és a közösségi oldalakon is ölik egymást az emberek.
Ráadásul sokszor nem is valami kulturált eszmecsere zajlik, hanem obszcén kifejezések kimeríthetetlen tárházából összeszedett kreatív sértések garmadája zúdul, ide-oda. Ma már ott tartunk, hogy mémeket is gyártanak ahhoz, hogy az emberek sértegessék egymást anélkül, hogy fárasztaniuk kellene magukat a gépeléssel.
Alpári megnyilatkozások tucatjai vannak így megosztva, miközben sokaknak még az sem jut eszébe, hogy esetleg másokat megsértenek ily módon. Ez pedig baj, azért, mert attól, hogy valaki más véleményt formál egy kérdésben, még nem kellene az édesanyját felemlegetni, akkor sem, ha „vicces” képeket is lehet ehhez találni.
Engem már annyira frusztrál az egymás elleni gyűlölet, hogy eljutottam oda, hogy akiktől ilyeneket látok, azoknak már le is állítom a követését, a közösségi oldalon. Igaz, eszembe jut Móricz Zsigmond mondása is hozzá: „A magyar olyan, hogy szereti magát kikeseregni. Kesergés kell neki, nem a tett. Ha kedvére kisírhatja, kikáromkodhatja magát a magyar, akkor már akár el is engedi, hogy történjen valami.” – na de, ami sok, az sok!
Lehet, régimódi vagyok, de az nem konstruktív párbeszéd számomra mikor egymás értelmi szintjére, etnikai és szexuális hovatartozásra tesznek becsmérlő megjegyzéseket az emberek. Az csak annak a jele, hogy elfogytak – ha voltak- racionális érveik ezért indulatból reagálnak, rátapintva az emberek érzékeny pontjára. Mindenkinek joga van a véleményéhez, de azért a kulturált és szofisztikált beszédstílust nem kellene mellőzni. Már csak azért sem, mert ha tudják mi mellett és miért állnak ki, akkor az, hogy más mit gondol, nem kellene, hogy felizgassa őket. (Arról nem is beszélve, hogy így senkit nem fognak átállítani az ő oldalukra sem.)
Vannak országok, ahol a gyerekeket már 10-11 éves korukban elkezdik tanítani arra, hogyan kell érvelni és tiszteletben tartani a másik véleményét. Nálunk sem ártana – ha még nincs- ilyen órákat adni…
Már csak azért is, mert a gyűlölködők, legyenek bármelyik oldalra is elkötelezve, valójában mindig azt csinálják, amit mások sugallnak nekik. Egymást ölik, ahelyett, hogy a valódi problémákra figyelnének, és főként tennék a dolguk. Sokan élnek nehéz körülmények közt, akik megvannak keseredve. Ők azok, akik azért káromkodnak és mocskolódnak, mert másként nem bírják a felgyülemlett feszültséget magukból kiadni.
Persze lelkük mélyén mind tudják, hogy egymás sértegetése és gyűlölete, nem old meg semmit. Csak éppen már nem tudnak kiszállni belőle, mert berántotta őket a sokat szajkózott, látott és hallott gyűlöletkeltő beszéd és írott szó – amelyekkel már évek óta mérgezik az emberek szívét. Pedig ennek semmi más célja nincs, csak az, hogy ne figyeljünk a fontos történésekre – csak egymást marjuk. Mert amíg nincs elfogadás és meg sem kíséreljük egymást megérteni, addig nincs összefogás se…
Kommentek