Ismered azt a kínzó érzést, mikor hirtelen rád tör az aggodalom valakiért, akit szeretsz? Akár olyanért is, akinek már nem vagy az életében állandó szereplő, mégis valahogyan összeköttetésben maradtál vele, s ezért megérzed, amikor történik valami rossz az életében. Ilyenkor majd szétszakítja lelked a kétségbeesés, annyira félted őt, de nem tudod, nyúlj-e a telefon után, vagy várd meg inkább, amíg ő jelentkezik. Nem akarsz ráijeszteni, de a nyugtalanság szívedben nem akar alábbhagyni, így csak akkor tudsz újra egyensúlyba kerülni, ha hallod és látod őt.
Vannak, akik nincsenek az életünkben állandóan jelen, mégis fontosak maradnak nekünk. A szívünkben örök helyük van, akkor is, ha ez az érzés, nem kölcsönös. Persze egy másik ember iránti szeretetünk nem azért él a szívünkben, mert viszonozva van az. Hanem azért, mert egyszer valahogyan a szívünkig ért, (akkor is, ha ez nem állt szándékában), s ezzel örökre nyomot hagyott bennünk.
Olykor félelmetes is ez a kapcsolódás, hiszen akikkel úgy vagyunk összekötve, hogy nem kellenek hozzá személyes találkozások, sem telefonbeszélgetések, hogy észleljük, ha valami rossz történt velük bizonyíték arra, hogy nem mindent lehet megmagyarázni. Mert „csak” érzékeljük, valamilyen lelki csatornán keresztül, hogy aggodalomra okot adó helyzetbe kerültek. Zaklatottságot, súlyosabb betegségeket, szívfájdalmakat fog be szenzorunk ilyenkor. Persze van, mikor a forróság önti el testünk, mert valaki ránk gondol, csak ebből kevesebb élmény jut.
Azok, akik hang nélküli segélykiáltás képében hatolnak át téren és időn, hogy hozzánk utat találjanak, nem segítséget várnak tőlünk. Sokszor nem is tudnak róla, hogy meghallottuk lelkük sikoltását. Életemben négy olyan ember van, akinek bármikor megérzem minden lelki/testi rezdülését ily módon. Össze vagyok velük kötve, s ha akarnám, se tudnám őket nem érzékelni akkor is, ha több száz, vagy ezer kilométer van is köztünk éppen, pedig csak egyikükkel állok vérszerinti kapcsolatban, a többiek „csak” beleégtek a szívembe, mintha mindig is hozzám tartoztak volna.
Az intuícióim (sajnos) sosem csapnak be. A legutóbb mikor megéreztem egy szörnyűséget, kiderült, hogy szívrohamot kapott, egy szívemnek kedves barátom, s majdnem meghalt. Tudtam, hogy baj van, pedig nem beszéltem vele akkor már 4 hónapja. Csak éreztem, hogy veszélyben az élete, s egyszerűen nem voltam képes szabadulni attól a rettenetes aggodalomtól, ami miatta elkapott…
Nappal és éjszaka törnek rám így azok, akikkel lelki összeköttetésben vagyok. Megakasztják napi rutinom, felébresztenek álmomból is, ha kell, hogy tudtomra adják, hogy mi van velük. Én magam sem tudom megmagyarázni, hogyan lehetséges ez. Fogalmam sincs, hogyan lehetek összekötve emberekkel ennyire, akár úgy is, hogy például a fent említett barátomról azt feltételezem, neki én nem jelentek annyit, mint ő nekem.
Mégis érzem őt is valahogyan, valamiért. Ugyanúgy, ahogy anyámat, s másik két legjobb barátomat is észlelem bármikor. Egy ideig azt hittem, hogy ez a lelki kapcsolódás csak azokkal működik, akikkel kölcsönösen kötődünk egymáshoz, de mint kiderült, ez sem biztos, hogy feltétele ennek a jelenségnek. Csak a léleknek kell ismernie a csatornát ahhoz, hogy egymáshoz utat találjunk, más ebben nem mérvadó, úgy tűnik.
Ha tört rád már úgy aggodalom, hogy nem tudtad megmagyarázni miért és hogyan, de érezted, hogy valami rossz történik egy számodra fontos emberrel, érted miről beszélek. A lelki kapcsolódások, valódi (szívbéli) szeretettel párosulva jönnek létre, mégsem tudjuk pontosan, miként lehetséges, hogy megérezzük mások felén irányuló gondolatait/érzéseit vagy szenvedését, fájdalmát, bánatát.
Kutatjuk az eget, a tenger mélyét, az ember biológiai működését, de erre nincs kész válaszunk. A lelki kapcsolódások szövevényes hálójában csak információkat kapunk érzelmek formájában, szavak nélkül, miközben mi magunk sem igazán értjük, honnan tudjuk azt, amit tudunk.
Igaz, sajnos nem az örömről, a boldogságról adnak hírt nekünk a lelkek hangjai, hanem a fájdalmaikról. Talán azért, mert a negatív hullámok erősebben rezegnek át a lelkeken. Ezért a kapcsolódás is akkor erőteljesebb, ha testi/lelki válságba kerül az egyén. Így felfedve magát az előtt, akinek nem mindegy mi van vele.
Kommentek