Állíthatnám, hogy a négy legfontosabb elv tükrében éltem mindig. Hogy a szeretet, az őszinteség, az igazság és a tisztelet tükrében alakítottam emberi kapcsolataim. Nem így volt, mert olykor eltévesztettem az irányt. Felelőtlen gyermek voltam még- ennyi a mentségem – aki kereste önmagát.
Nem tudtam feltétel nélkül szeretni, így rettenetesen szenvedtem, ha érzéseim nem találtak viszonzásra. Kendőzetlenül mondtam ki őszintének hitt gondolataimat aztán csodálkoztam, hogy belém rúgtak vagy arrogánsnak tituláltak. Az igazság nevében összevesztem másokkal, mert nem tudtam tiszteletben tartani álláspontjuk. Mindenkit meg akartam győzni, bántott, hogy ők nem látják a számomra nyilvánvalót.
Ellenségeimet a külvilágban kerestem, pedig azok bennem voltak, amikor haragos, egoista, kapzsi és utálatos voltam. Alig maradt valaki mellettem, majdnem mindenki ellenem fordult, mert ezek a destruktív érzések uraltak engem. Egy idő után már letagadtam érzéseim, hazudtam, hogy elfogadjanak. De mikor méregbe gurultam továbbra is másokat vádoltam, ha boldog voltam ígérgettem fűnek-fának, míg bánatosan rossz döntéseket hoztam.
A sebeim is folyton piszkáltam, nem engedtem, hogy begyógyuljanak így helyeik ma is láthatóak rajtam. Fájdalmat okoztam másoknak és magamnak, aztán csodálkoztam, hogy már senki sem olyan velem, mint korábban. Én voltam a lelkemet mételyező haragom első áldozata, mégis a körülöttem lévőkön akartam bosszút állni. Nem tudtam megbocsátani annak, aki bántott, pedig azzal is csak magamnak ártottam.
Elengedni se tudtam- nem is feledtem el azt, aki elhagyott- inkább görcsösen kapaszkodtam a múltba. Nem láttam meg a negatív szituációban a lehetőséget arra, hogy pozitívan és hittel tovább haladva utamon lehessek győztes. Lassan mindenkitől eltávolodtam, mert azokat sem becsültem, akik tudtak szeretni még ezek után engem. Mégis kétségbeesve próbáltam megmagyarázni magam olyanoknak, akik sosem törődtek velem.
Sokáig nem tanultam a hibáimból, ezért újra és újra kaptam a leckéket. A legfájdalmasabb ilyen tanulság az volt, mikor olyat bántottam meg, akit nem kellett volna, ami aztán rádöbbentett, nem mindenki helyettesíthető. Ez volt az ára annak, hogy hagytam az egóm nagyobb legyen, mint a szeretet képessége bennem. Egyedül is maradtam, hogy megtanuljam egy életre: addig kapjuk a felelősség vállalásról, a szeretetről és a tiszteletről a tapasztalásokat, amíg végre örökre nem ivódnak belénk a tanulságok.
A felnőtté válás nem automatikusan indul a tizennyolcadik évvel. Hiába diploma, munka nem ezek tettek felnőtté. Hanem az, hogy beláttam: sok hibám van, nem minden döntésem helyes, amelyekért felelősséget kell vállalnom. Ma már tudom, mi a feltétlen szeretet a tisztelet az őszinteség és az igazság, de megfizettem az árát.
Kommentek