Arról álmodtam, hogy egy útkereszteződésnél találkoztunk. Mosolyogva lépdeltél határozottan felém, de mikor mellém értél egy sötét felhő eltakarta a szemed. Egymás felé nyúltunk, meg akartam fogni a kezed, de te csak egy pillanatra álltál meg, majd távolodni kezdtél. Aztán visszafordultunk. – Majd legközelebb. – mondtuk egyszerre és te a ködbe vesztél.
Ébredésem óta tisztán látlak magam előtt. Hiányzol – ez zakatol bennem rendületlenül. A legutóbbi találkozásunkkor elmondtam neked, hogy részem vagy és te is elismerted, hogy hozzád tartozom. De mikor szerelmet vallottam és az idő megállt, csak néztél rám, majd válasz helyett a földre szegezted tekinteted és továbbmentél az úton.
Elkéstem. Jól tudom, hiszen a mellkasodon éktelenkedik egy mély vágás. A szíved megszakadt, de hála az égnek begyógyult a seb és a heg is halványodik. A minap azt mondtad, már nem is látszik a szakadás a röntgenfelvételeken, újjászülettél. Nem is tudod mennyire megkönnyebbültem, hogy a szíved már nem sajog!
Persze nem tagadom, mennyire hiányzol. De tiszteletben tartom döntésed, így már csak álmaimban kereslek fel. Alakod újjáteremtem, hogy megfoghassam kezed. Próbálom visszaforgatni az idő kerekét és megállítani ott az órát, amikor lelkeink egyesültek.
Van, mikor felélesztem így annak a szenvedélyes férfinak az ölelését, aki megperzselte szívem. Lubickolok abban a mindent elsöprő szerelemben, amit irántad tápláltam attól a pillanattól kezdve, ahogy megismertelek. Máskor egy oktávval mélyebbre váltó hangod hallgatom, amely elárulta érzéseid. Éjjelente minden apró arcvonásod szívembe vésem, hogy reggel mosolyogva ébredjem fel.
A szeretet bennem sohasem fog elkopni irántad. Lelkemből nem tudom kitörölni mosolyod és ölelésed nyomát. Szívembe épült egy részed, hordozlak magammal. Bízva abban, hogy talán egy nap majd arról álmodom, hogy együtt folytatjuk utunk.
Kommentek