Nagyobbat dobban éjjel a szív, mert az égbolt ragyogó csillagokkal kápráztatja el ösztöneink. A lélek kapuja könnyebben nyílik szétszórni érzéseket és vallomásokat afelé, akinek arcát megvilágítja a Hold egy pillanatra előttünk. Az éjszaka csendjében hamarabb suttogjuk el titkaink és mondjuk ki azt, amit máskor rejtegetünk. Sötétben könnyebben nyitjuk ki szívünk.
Könnyeink is akadály nélkül csorognak átmosni lelkünk. Annak szeme is ragyog, akinek elmondtuk titkaink, de nem tudjuk eldönteni meghatottuk vallomásunkkal vagy csak örvendetesnek tartja bizalmunk. Talán egy apró fekete pontot világít meg a Hold szemében, amelyre felfigyelünk és egy pillanatra úgy érezzük, nem kellett volna lelkünk kapuját kitárni. Mégsem bánjuk, hogy bíztunk, mert jól esett a szívünkbe valakinek bepillantást engedni.
Aztán azt reméljük, hogy a felkelő Nap, majd elvakítja fényével félelmünk, vágyaink, titkaink birtoklóját és kitörlődnek belőle szavaink. Van, aki nem figyel akkor sem, ha kiabálunk, hátha őt sem érdekelte vallomásunk és a nappali fényben éppen úgy elillan belőle a tudás rólunk, mint az éjszaka árnyai. Persze tudjuk, van olyan, aki visszaél azzal, ami nekünk fontos és fegyverként használja ellenünk. A csillagok fényével vakít el minket, hogy elfedje valódi alakját előlünk.
A napszakok váltakozása kihat lelkére. Talán nem is tudja, hogy fehérből feketébe öltözik, mikor beköszönt a vallomások ideje. Vagy nagyon is tisztában van ezzel és ki is használja képességét. Éppen ezért jól vigyázzunk mindig arra, hogy kinek mit mondunk el magunkról, mert nem szabad többet mondani annál, mint ami rájuk tartozik.
Kommentek