Minden bevezetés nélkül egy férfi állt meg előtte.
-Szabad egy táncra? – kérdezte és nyújtotta a kezét, hogy belékapaszkodva felálljon. A nő nézte, de nem értette mit akar.
-Hiszen nem is szól zene. – szólt végül. – Mégis mire táncoljunk?
A kiskocsma tele volt asztalokkal, alig akadt hely. Még vendég se volt sok pedig már alkonyodott. A hely az utcáról vonzotta be Vivienne-t pedig se éhes, se szomjas nem volt. Mégis, a muskátlik és a régi zöld íróasztal lámpák az ablakban, a nehéz karmazsinvörös függönnyel együtt, ami rézkarnisról olyan hanyagul lógott le, mintha csak valaki felhajította volna, valami különös érzést ébresztett fel benne, ami miatt be kellett térnie.
A férfi is csak úgy, egy sugallatra ült be. Aztán meglátta a nőt egyedül és érezte nekik itt és most együtt kell lenniük. Felgyulladtak a fények az utcán és a kiskocsma is felkapcsolta lámpáit. A pincérek a háttérben tevékenykedni kezdtek és egy idős pár alakja is kibontakozott a félhomályban.
Valaki bekapcsolta a rádiót, halkan egy harmonika szőtt egy ismeretlen dallamot. Étrangers – kapta el a nő a hangszóróból kiszűrődő szót. Merengéséből a férfi rángatta ki ismét:
-Nos, már van zene. Hajlandó vagy végre táncolni?
A nő most már tüzetesebben megnézte magának. Arcvonásaiból, a lágy szarkalábakból a szemek körül és a száj körüli vonásokból próbálta kiolvasni a férfi jellemét. A kék szemek nyugtalanították. – Hidegek, számítók e szín birtoklói. – gondolta magában. – Annak is ilyen volt, aki elől ebbe a városba menekültem.
-Amíg eldöntöd, hogy táncolsz-e velem, leülök ide melléd, ha szabad. – mondta a férfi.
-Csak tessék. – kínált helyet kelletlenül a nő.
-Pierre vagyok különben. Talán így kellett volna kezdeni.
-Vivienne vagyok. Tiroliból érkeztem, csak pár napra jöttem munka miatt. – mutatkozott be ő is.
-Értem. Nos Vivienne táncolunk most már?- Azzal hátramutatott a férfi, ahol az idős pár már dudorászott két pohár bor mellett.
-Rendben. Táncoljunk. Bár nem vagyok valami jó táncos, csalódni fogsz.
-Csak érezd a zene ritmusát és hagyd, hogy vezesselek. – mondta a férfi.
A kicsiny tánctérre mentek majd kezük összekulcsolódott. Pierre a nő csípőjét gyengéden fogta, alig érve a testhez, nehogy megriadjon tőle.
-Egy idegen vezet és ölel. Különös érzés. – gondolta a nő.
-Egy ismeretlen lelket vezetek táncba. – gondolta a férfi.
A kiskocsma lassan megtelt vendégekkel. Az idős pár is táncolni kezdett összeölelkezve. Lassan ráérzett a két idegen is egymás testére és szinkronba kerültek a zene ritmusával. A harmadik zene után már mosolyogni is tudtak a másikra.
Alig beszéltek, csak táncoltak egész éjszaka. Bizalmat próbáltak építeni idegenként egymással. Nem akartak szavakat ékelni e különös légyottba. Nem is figyeltek másra, csak magukra. Elég volt az, ahogy tekintetük összekapcsolódott, hogy megértsék: mindkettejük szívében van valaki, akivel lélekben még javában táncolnak…
Kommentek