Igazi szerelemgyerek, aki hamarabb fogant meg, mint, hogy szülei összeházasodtak volna. Mikor kitudódott, hogy terhes anyja, egy másik férfihoz adták hozzá, így 1907 május 17-én Binder Jenő Emilként született meg. Csak a válást követően vehette édesapja őt a nevére. Dsida Jenő, erről a kis csavarról már csak szüleitől értesülhetett, mert aztán a szerelmesek – ha kis kerülőutat megtéve, is- de összeházasodtak.
Talán az, hogy egy nagy szerelem és szenvedély tüzéből született, tette őt álmodozóvá. Hitt az emberi jóságban, s úgy írt mindenféle csekélységről, mintha az a világ legfontosabb dolga lenne. Persze meglehet vele született szívbetegsége is arra késztette, hogy mindent leírjon, amivel találkozott. Jól tette, mert tehetségét hamar felfedezték, még csak 15 éves volt, mikor Benedek Elek Cimbora című gyereklapjában megjelent első költeménye.
Tanulmányait, erdélyiként Romániában végezte. 19 évesen jogásznak kezdett tanulni Kolozsváron, de 20 évesen már a Pásztorélet lap szerkesztője lett, s tanulmányait nem fejezte be. Műfordítóként kereste kenyerét, francia, olasz, román, latin és német prózákat fordított. Első verseskötete, a Leselkedő magány 21 éves korában jelent meg.
1933-ban jelent meg második kötete a Nagycsütörtök, amit követően a romániai PEN Club magyar tagozatának elnöke lett. Sokat foglalkozott a szegénységgel, a társadalom peremére kirekesztett magyarsággal, így az Erdélyi Helikon lap munkatársa lett. Anyagilag csak 1937-ben tudta magát annyira összeszedni, hogy elvehesse titkos jegyesét Imbery Melindát. A házasság mindössze csak egy évig tartott, mert 1938 elején Dsida Jenő influenzás lett, amit szíve nem bírt ki, s júniusban meghalt.
Harmadik kötete már csak posztumusz tudott megjelenni 1938 végén Angyalok citeráján címmel.
|
|
A Naphoz
Te, ki szomorú lényegemmel
kezdettől kezdve vagy rokon,
csókold, csókold, csókold meg tűzzel
az én csóktalan homlokom.
Látod, itt állok mindhiába,
kezem sóváran integet –
Mindenkitől csak csókot kérek
és szórom, szórom, kincsemet.
De szeretet-csók nincs szivökben
és tovább mennek hidegen,
s mire kincsem már mind a multé,
minden ember-arc idegen.
Csak Te osztod a csókot mindig,
csak Tőled van, ki lángra kap –
Te a természet ős szerelme,
ujjongó-lelkű, drága Nap.
Bíbor tüzed itt megfehérül,
mint szűzi, havas ormokon;
csak csókold, csókold, csókold tüzzel
az én csóktalan homlokom.
1924 augusztus 20
Kommentek