A legjobb barátaim azt is megérzik rajtam, amit nem mondok ki. Igaz, ha valami emészt, az az arcomra van írva, de hogy mi az nincs. Ők mégis tudják, hiszen ismernek, néha jobban is, mint én magam. Szerencsés vagyok, mert olyan barátaim vannak, akik vigyáznak rám, feltétel nélkül szeretnek és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok.
Azt gondolhatnánk, hogy ez a normális, de én ennek tudok sajnos az ellenkezőjére is példákat. Sokan próbálják egymást átformálni valaki olyanná, akik nekik jobban megfelel. Nem csak párkapcsolatokban érhető tetten e jelenség, hanem bizony baráti kapcsolatainkban is. Nekem is volt részem olyan „barátságban” ahol a személyem és jellemem elfogadása nem ment jól.
Na persze, az ember sokáig próbálja az ilyen helyzetekből is kihozni a legjobbat. A konstruktív kritika segít nekünk, elvégre senki sem tökéletes, mindig van hova fejlődni és barátainknak nem is dolguk mindenre bólogatni. Fontos, hogy elmondják véleményük egy adott helyzetről és rólunk, de ha egyszer csak azt veszi észre az ember, hogy addig faragnának rajtunk, amíg már mi magunk eltűnünk, akkor ideje békében elköszönni egymástól. Ismerni kell a határokat és tudni, ha az elfogadás csak egyoldalú, akkor ott nem beszélhetünk valódi barátságról.
Én a magam részéről azt gondolom, az ilyen tapasztalatokra legalább akkora szükség van, mint a pozitívokra. Például azért, mert az ember, még inkább értékelni kezdi azokat, akik nem próbálják másmilyenné változtatni. Szomorú, de igaz, hogy egy-egy kapcsolat értékére akkor irányul jobban a figyelmünk, amikor a „normálistól” eltérő mintákkal is találkozunk. Azt hisszük hálásak vagyunk azokért, akikkel feltétel nélkül elfogadjuk és szeretjük egymást, de sokszor csak egy-egy ilyen félresiklott kapcsolat után jövünk rá, hogy milyen fontos elmondani szeretteinknek, hogy mennyire szerencsések vagyunk, hogy mi egészségesen tudunk kapcsolódni egymáshoz.
Igyekszem magam megbecsülni, mert akiket barátaimnak mondhatok, olyan emberek, akiknek a kezébe bármikor odaadhatom a szívem. Mert tudom, nem döfnének belé kést, de azt sem engednék, hogy hazugságokkal áltassam magam. Ők az én választott családom, akikkel mindig számíthatunk egymásra. Ha kell, eljönnek velem orvoshoz, ha kell, indulok éjjel, amikor hívnak, hogy baj van.
Olyan sok a felületes, hazug kapcsolat manapság. Sokan el vannak veszve a látszatban, s még többen váltak köpönyegforgatóvá az évek során. Jelmondatuk: – Ha te adsz valamit nekem én is adok neked. – Ők azok, akik érdekből „barátkoznak” és akik szemtől szembe kedvesek a másikkal, de amint elfordul az illető, már kígyót-békát összehordanak róla.
Van, aki mindig arra fordul, ahol jobb a széljárás. Ez nem baj, hiszen mindenki olyan utat választ, amelyik a legmegfelelőbb számára. Van, aki megváltoztatná a másikat, hogy jobban tudja „szeretni”. S van, aki olyannak fogadja el az embereket amilyenek, és igyekszik nem támasztani elvárásokat velük szemben.
Senki sem tökéletes, mindenkinek van hibája. A szeretet és az elfogadás mindig magunkkal kezdődik, hiszen akkor tudunk egészséges kapcsolódni másokhoz, ha ez megvan bennünk. Ha nem tudjuk szeretni azt, akik vagyunk, mások sem fognak. Éppen ezért a barátaink mindig hű tükröt fognak mutatni rólunk és arról, hogy ők mennyire értékesnek tartják azt az embert, akik vagyunk.
Kommentek