Vannak rosszindulatú emberek, akik sportot űznek abból, hogy másokat minél kellemetlenebb helyzetbe hozzanak. Azért, mert csak így képesek önmagukat jobbnak láttatni a többieknél, s nem mellékesen így akarnak középpontba kerülni. Persze csak néhány percre, esetleg órára. Ők mégis a fellegekben érzik magukat – és ez a lényeg-, azáltal, hogy másokról negatív dolgokat állíthatnak.
Rezgés útján levegőben terjed a hang. Amikor valamit közhírré teszünk és hangosan kimondunk, az megállíthatatlanul és visszavonhatatlanul elindul a légáramlás következtében. S bár egyes témák csak ideig-óráig terjednek a térben, s az emberek beszélgetéseiben a rosszindulatú pletykák, amelyek komoly vádakat és nagyon rossz hatást gyakorolnak megítélésünkre újra és újra felbukkannak. A kérdés csupán az, hogy mennyire érdemes ezekkel foglalkozni?
Elvégre a forrást sohasem fogjuk megcsípni, így a személyes tisztázásra nincs lehetőség. Aztán az emberek túlnyomó többsége egyébként sem rendelkezik olyan erős gerinccel, hogy szemközt velünk állva elmondja, amit mástól hallott, így megvédeni sem tudjuk magunkat, nagy valószínűséggel.
Persze felmerül a kérdés, hogy egyáltalán meg kell-e védeni magunkat a pletykákkal szemben? Hiszen hiába állítunk mi egy dolgot, ha a másik nem akarja, vagy tudja elhinni például. Ráadásul, ha valakivel egyébként sem ápolunk túl jó kapcsolatot, aligha fogjuk meggyőzni, erkölcsi és morális „tisztaságunkról”. Na meg, ha megpróbálnánk sem biztos, hogy azt a célt érnénk el, amit szeretnénk. Elvégre minél inkább hajtogatjuk egy állítás ellenkezőjét, annál inkább hajlamos a másik fél még igazabbnak vélni a rosszindulatú híresztelést.
Az a baj, hogy az irigység és az utálkozás már sokak lelkét mérgezte meg. A megvetés és megalázás lehetősége pedig egyre csábítóbban hat az emberekre. Elvégre „ellenlábasukról” mondhatnak és adhatnak tovább rossz híreket, így állítván másokat a saját oldalukra. Éppen ezért elmondható, hogy egy-egy pletyka terjesztése is hatalmi harc, vagy ha úgy jobban tetszik az erősebb és gyengébb párharca.
Persze az egésznek a gyökere önmagunk szeretetének és értékelésének hiányában keresendő. Mert hiszen, mi végre bántunk másokat? Miért állítunk valósnak vélt dolgokat, vagy mondunk szánt szándékkal hazugságokat, ha nem azért, mert nem tanultuk meg önmagunkat sem szeretni és tisztelni, nemhogy másokat? Ma már az a kevés, aki saját életével foglalkozik a másoké helyett. Mint ahogy az is kevés, aki elégedett azzal, amije van és tudja is azt becsülni.
Vannak, akik sosem fognak minket szívelni, s vannak olyanok is, akiket mi sem fogunk megszeretni. Nem cél és nem is megvalósítható, hogy mindenkivel barátságot ápoljunk. Mégis, mintha az alapvető tiszteletet sem tudnánk/akarnánk megadni már az embereknek. Attól, hogy valakit jobbnak, rosszabbnak, szebbnek, csúnyábbnak, kevesebbnek vagy többnek ítélünk magunknál, még nem kellene alkalomadtán, ha esély adódik rá megalázni.
Nem leszünk egy pletyka terjesztése miatt sem többek, sem jobbak, csak még elkeseredettebbek, mint előtte. Mert lelkünk mélyén tudjuk, hogy amit mondunk nem biztos, hogy igaz (ha már mástól hallottuk), vagy eleve csak mi találtuk ki, és ez, mint minden, egyszer biztosan kiderül. Arról nem is beszélve, hogy aki rosszindulatú pletykákat terjeszt előbb vagy utóbb, de maga is sorra kerül. S ahogy másokról, úgy fog róla is terjedni szakadatlan a negatív megítélés szava a levegőben és térben, ami neki ugyanúgy rosszul fog esni, mint mikor ő állított másról hazugságot…
Kommentek