-Gyere velem!
-Hova?
-Majd megtudod. Gyere már, ne kéresd magad!
-Legalább mond meg, mire készüljek! A közelbe megyünk, esetleg egy erdőben akarsz sétálni vagy készítsek elő bőröndöt?
-Ó az isten áldjon meg! Nem kell semmit magaddal hozni, jó vagy így, ahogy vagy. Gyere!
A lány megfogta a férfi kezét és már húzta maga után. Ha elég erős lett volna hozzá, talán fel is kapja, hogy a vállán vigye el. Persze a maga ötven kilójával aligha bírta volna el a 80 kilós testet. De már nem bírta tovább, ahogy a férfi hűvös távolságtartással beszél vele.
Az utóbbi időben már nem volt vele mindig olyan felszabadult Ákos. Egyre többször járt fényévekre tőle. Valahogy ki kellett rángatnia ebből az állapotából, hogy kiderüljön mi a baja. – Ha kell, elviszem a világ végére, csak nyögje már ki mi változott meg. – gondolta magában.
Másfél éve felforgatták egymás nyugodt, kiszámítható világát és nem akart a szenvedély bennük alábbhagyni. Ha olyan kedvük volt hajnalig beszélgettek, vagy csak csendben ültek egymás mellett. A testükkel is elmondták ezerszer hogyan éreznek egymás iránt, de az a szó, hogy szeretlek sosem hangzott el. Igaz, ők szavak nélkül és mozdulatokból is értették jól mi van köztük.
Persze ahogy telt az idő a szenvedélyes pillanatokba egyre többször tört be a szerelem és a ragaszkodás érintések, tekintetek formájában. A nő azonban mással élt, csak néhány boldog órát akart eltölteni vele. A férfi egyre inkább a rendes mederbe akarta terelni kapcsolatuk és döntéshelyzetek elé állította. De Miriam félt, valósággal rettegett, hogy a szerelem és a szenvedély megtör bennük, ha viszonyuk a kiszámítható, monoton mederben folyik tovább.
-Nem lehet ilyen hóbelevanc módjára csapot-papot hátrahagyni. – duzzogott a férfi.
Ekkor már autóban ültek a nő vezetett, és még mindig nem árulta el hova mennek. Mikor megállt a tisztáson, ahonnan az erdei tavacskához lehetett jutni a férfi már nem szólt semmit. Kiszálltak és lesétáltak a partra.
-Mi a baj?- kérdezte Miriam.
-Hogy érted ezt? Mi lenne? Csak nem tudtam hova akarsz menni, ezért voltam nyugtalan.
-Tudod, hogy nem erre célzok. Úgy látom, mostanában valami zavar és igyekszel tőlem távolságot tartani.
-Hát jó, akkor beszéljünk komolyan. – sóhajtotta a férfi. – Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha nem találkoznánk többé. – és jéghideg szemét a nőre függesztette.
-Miért?
-Nem haladunk előre. Folyton visszakozol. Be akartalak mutatni a családomnak, a barátaimnak, mondtam, hogy legyünk hivatalosan egy pár, de nem mentél bele egyikbe se.
-Félek, hogy mit szólnak majd hozzám és tudod, hogy van néhány befejezetlen ügyem is.
-Tudom, kaptál is elég időt arra, hogy rendezd ezeket, de nem léptél semmit. Nem gondolhattad, hogy a végtelenségig várni fogok rád. Én ezt így már nem akarom csinálni, legyünk hivatalosan egy pár, vagy hagyjuk egymást békén!- fakadt ki Ákos.
A nő tudta, hogy igaza van, de nem bírta kimondani azt, amit érzett. Hogy nincs bátorsága lépni, de elveszíteni se akarja a másikat. Megfogta a férfi kezét és mellére hajtotta a fejét. Hallotta, ahogy gyorsul Ákos szívverése és beletúr hajába.
-Nem fogok könyörögni neked. Kaptál elég időt.
-Tudom, de félek, hogy nem fog ez menni nekünk rendesen. Pár hete hívtalak egy koncertre, de te nemet mondtál.
-Na és? Én csak egy fesztiválra mondtam nemet, de te már mindjárt kombinálsz.
-Azt válaszoltad, nem tudod, hol leszel akkor…
-Igen, mert már belefáradtam, hogy nem haladunk sehová.
A férfi felemelte a nő fejét és megcsókolta. Már egy ideje tudta, hogy ennek a kapcsolatnak vége. Valamelyikük mindig visszakozik, sosincsenek szinkronban. Amikor az egyikük szintet lépne, akkor a másik hátrál.
-Néha azt gondolom, a szenvedélyes szerelem felégeti az egymás felé vezető utat. –mondta ki végül.
Szomorúan néztek egymásra. Szemükben benne volt másfél év gyötrelme és boldogsága. Összeölelkeztek és mire feleszméltek már a fűben hevertek. Majd visszaballagtak a kocsihoz és aztán elváltak útjaik… végleg.
Kommentek