A 90. Ünnepi Könyvhét óriási fesztivál lesz, amely egy része a Duna-korzón lesz található. Ott, ahol pár nappal ezelőtt a Hableány nevű hajó ütközött egy szállodahajóval. Emberek tűntek el és vélhetően el is hunytak. Még mindig nincs meg mindenki és csak az idő a megmondhatója, mikor lesznek meg.
Vámos Miklós hivatalos oldalán azt írta a minap, hogy nem tudja, hogyan ne gondoljon arra, hogy ahol dedikálni fog, ott emberek hunytak el nem sokkal ezelőtt. A kérdés jogos és a szervezők helyében én ezt valóban megfontolandó kérdésként tartanám számon. Elvégre a könyvszerető közönséget is ott fogja kísérteni a tény, hogy a Dunán nemrégiben szörnyű baleset történt. Biztos, hogy egy ilyen légkör való az írónak és olvasónak a könyvek ünnepléséhez?
Nemrégiben jártam az áprilisi könyvhéten is a Millenárison. Mint a heringek álltak, tülekedtek az emberek azért, hogy egy-egy írótól aláírást kapjanak. A könyvbemutatók még egy-egy teremben voltak megrendezve és ez jól is volt. De aztán a csarnokba raktak ki Mörk Leonórától kezdve, Vámos Miklóson át mindenkinek műanyag asztalokat és székeket, hogy dedikálják könyveiket…
Az a Vámos Miklós, aki jövőre hetven éves lesz két pillanatonként állt fel és mutatkozott be olvasóinak. Igazi úriember, még abból az időből, aki megadja műveit szerető közönségének a tiszteletet. Látszódott rajta, hogy egyre nehezebben megy a felállás, elfáradt. Nem azért, mert idős, hanem, mert annyian vártak az aláírására.
Az író nem popsztár, nekik ez az egyetlen személyes kapcsolódási lehetőségük olvasóikkal, s a köztudottan introvertált Vámos Miklós fegyelmezetten csinálta végig a több órás dedikálást. Akkor is, ha talán ő maga is tisztában volt vele, hogy az egész egy kicsit megalázó helyzet. Szeretem az írásait, ott álltam a háta mögött és szívem szerint odamentem volna hozzá. Mondtam volna neki, ne tessék felállni, maradjon ülve az olvasói megértik, hogy egy műanyag asztal mellől nem könnyű folyton felpattogni, de aztán még dedikáltatni se mentem oda, mert valahogy úgy éreztem, most nem látnék az íróból semmit.
Közel voltam hozzá, mégis nagyon távol és arra gondoltam vajon mennyi megaláztatást kell elviselnie az írónak ma azért, mert nincs olyan megbecsülése, mint amilyennek kellene lennie? Kosztolányival, Karinthyval is ugyanígy bánnának, ha valami csoda folytán feltámadnának és dedikálásra jönnének? Az írott szónak ma, mikor mindenki videókat néz a neten, még nagyobb tiszteletet kellene adni. Az íróknak meg pláne, hiszen ők őrzik, védik és formálják nyelvünk, miközben igyekeznek történeteikkel elvinni minket fantáziaföldre, ahol nekünk kell irányításuk alatt elképzelni azt, amit leírtak.
A Millenárison a rossz szervezés bizonyítéka, hogy nem tudtak termeket biztosítani az íróknak a dedikáláshoz. Mint, ahogy most a szervezők rugalmatlanságára utal, ha a Duna-korzón lesz megtartva a szerencsétlen baleset után az Ünnepi Könyvhét. Persze értem én, már nehéz lenne másik helyszínt keresni, de ma mikor olyan gyorsan áramlanak az információk, még simán eljutna az érdeklődő közönséghez az új helyszín ténye. Kegyelet is van a világon, és biztos vagyok benne, hogy több íróban is felmerült, hogy hogyan ne gondoljon arra, hogy ott fog dedikálni. Ott, ahol nemrég emberek hunytak el, ami miatt talán érdemes lenne egyes helyszínek helyett másikat keresni. Elvégre a könyvhét ünnep, amelyet nem kellene, hogy körbelengjen egy szomorú történet…
Kommentek