-Szar az élet gyerekek. – mondta Bözsike néni. Aztán várakozóan az unokájára és annak párjára nézett. Nem válaszoltak, így folytatta: -Sosem felejtem el, az ágy alá kellett bújnom, mikor ránk törték a katonák az ajtót. Nem volt mit ennünk, csont és bőr voltam. A húgom nem is bírta ki a nélkülözést…
A gyerekek ismerték a történetet, de tudták, amikor a múltba réved a mama szeme nem lehet őt a jelenbe hozni. Aztán mégis rájuk emelte tekintetét és megkérdezte:
-Esztek valamit? Van sütemény és üdítő is.
-Nem kell semmi. – vágták rá rögtön. Ám Bözsike néni elindult reszkető lábain a konyhába. Unokája rögtön ugrott, hogy segítsen neki, mire ráförmedt.
-Mit akarsz? Mégis éhes vagy? Megyek, ahogy tudok.
Az unoka nem szólt semmit. A gorombaságát már régen megtanulta kezelni. – Tudod milyen, őt így kell elfogadni. – mondta neki mindig az anyja.
Mikor aztán behozták az avas süteményt és az üdítőt, belekezdtek mondókájukba:
-Mama összeházasodunk. – fogta meg az unoka párja kezét. – Ki van tűzve a dátum.
-Ki tudja én azt megélem-e még! – legyintett Bözsike néni.
-Ne mondj ilyet, persze hogy megéled, szeretnénk, ha velünk együtt ünnepelnél.
-Jó, majd meglátjuk. Már amúgy is gondoltam rá, de nem mertem megkérdezni mik a tervek. Nekem nem mond soha senki semmit. De jaj, képzeljétek a szomszédasszony is bejött a minap. – és elkezdte darálni a panelház összes lakójának a magánéletéről hallott történeteket.
Az esküvőről többet nem beszéltek, nem engedte, hogy ráterelődjön a szó.
-Szar az élet gyerekek. – mondta végül és a gyerekek úgy érezték menniük kell. Két óra tömény keserűség, amely már beitta magát a mama lakásába is, a bőrük alá is beszivárgott.
Miután elmentek Bözsike néni elővette a régi képeket. A saját esküvőjéről nézegetett felvételeket. Felsóhajtott menyasszonyi portréja láttán:- Milyen szép voltam! – aztán szeme átsiklott a vőlegényre: – Milyen fess katona voltál! Miért kellett mindent tönkretenned azzal, hogy megcsaltál? – és azzal a képeket a sarokba hajította.
-Pedig anyám szólt, hogy egy katonatisztnek sok nő felkínálkozik. De én azt hittem enyém a szíve örökre, ha gyereket szülök neki.
-Nem főztél?- mordult rá egy alak a múltból. Mit csinálsz itthon, a gyerek csak eszik és alszik, lenne időd ennivalót készíteni.
-Egész héten nem vagy itthon és aztán nekiállsz velem veszekedni? Nem vagyok a cseléded!
-Senki nem mondott ilyet, add ide azt a gyereket, tele van a pelenkája, miért nem cserélted ki?
Bözsike néni szeme könnybe lábadt. – Pistikét is azért szültem, hogy valaki rám nyissa az ajtót öregkoromban, de a felesége ellenem hangolta.
Szeme ismét a múltba révedt.
-Biztos el akarod venni azt a nőt?- kérdezte és a rés, ami anya és fia között mindig ott volt, szakadékká szélesült.
Amikor Józsival elváltak sem állt mellé senki. Igaz, Pistiék jöttek, de azt a „szemetet” is látogatták.
-Szar az élet. – sóhajtotta. – Mindenki elhagyott. Anyám, apám, húgom és Józsi is. Pisti se törődik velem. Miért ilyen rosszak az emberek? Miért nem vigyáz rám senki?
Merengéséből kopogtatás hangja riasztotta fel. Fia állt az ajtóban.
-Jó napot mama, hoztam az ebédet, küldi Ildi. Hogy tetszik lenni? – a szokásos egy órás látogatás után elindult- Holnap jövök. – majd becsukta maga mögött az ajtót.
Az ételt meg se nézte Bözsike néni, mert az a nő főzte. Kettő ételhordó volt tele még étellel, amikhez hozzá sem nyúlt.
-Anya csinálsz nekem dödöllét? – kérdezte egy kisfiú mellette.
-Persze kincsem. – de a következő pillanatban már egy szemrehányásokkal teli fiatal férfi nézett vele farkasszemet, akit elrabolt tőle egy másik nő
Bözsike néni szeme előtt a múlt kockái kavarogtak. Nyugtalanul feküdt le ágyába. Lehunyta szemét, de élete elrontóinak alakjai rögtön elé álltak. – Hagyjatok békén! Menjetek a pokolba! –kiabálta. Azzal elszenderedett, de még félálomban azt suttogta: – Szar az élet, én nem ezt akartam.
Kommentek