Nem akart ismerni igazán, csak én őt. Nem érdekelte a múltam, így csak nekem volt fogalmam az övéről. Alig tudott valamit rólam, ezért volt minden olyan misztikus körülöttünk. Bár én próbáltam hidat építeni hozzá, de nem lépett rá, mert nem akart megszeretni engem.
Sosem értette, hogy miért küzdök a mondatokkal és miért fáj, hogy nem ért meg. Hiszen megmondta az elején, nem tudok belőle érzelmeket kiváltani, ezt fogadjam el. Én mégis a szívébe akartam költözni egy idő után, nem csak a vágyai tárgyaként létezni a fejében. Először talán hízelgett neki, hogy küzdök érte, de később már bosszantotta, hogy nem tartom kérését tiszteletben.
Lepergett róla, hogy igyekeztem a testemmel is elmondani azt, amit nem akart tudni rólam. Nem látta hány órát töltök találkozásaink előtt azzal, hogy elhatározom, ezúttal akkor is kifejezem érzelmeim és gondolataim, ha megtiltja.
Én már egy évvel a megismerkedésünk előtt – mikor először megláttam- tudtam, hogy nekünk dolgunk lesz egymással. Négyszer álmodtam vele, mielőtt közöm lett volna hozzá, vagyis előre láttam: valamiért nekünk muszáj összekapcsolódnunk valamilyen formában.
Mindig azt mondta őrült vagyok, de sosem értettem miért. Csak fájt és bosszantott, hogy az, ami én vagyok arra nem kíváncsi. Próbáltam virágnyelven elmesélni mi van a lelkemben. De ha átölelt és szemembe nézett, az agyam nem forgott tovább és nem érdekelt többé, hogy fogalma sincs, kivel hál éppen.
Így utólag visszatekintve az elejétől fogva halálra volt ítélve kapcsolatunk. Hiszen mindketten mást kerestünk és akartunk. Talán túl sokat kívántam, azzal, hogy a szívét szerettem volna elnyerni, annak, aki csak a gyönyör útjára akar vezetni. Vajon miért nem tudtam megérteni: ő csak a testem látta a szívem tartalmát nem kérte…
Kommentek