Egy folyó sodrását figyelem, de gondolatban egy tenger medrében állok. A múltat újraírnám, ha tudnám, hogyha azzal visszatalálhatnék önmagam középpontjába. Lelkem egy tükörszobában jár, ezernyi szilánkba tört énem köszön vissza a falakról. Szeretném azt hinni, egy napon képes leszek még a szürke ég felett meglátni a Napot.
Fekete-fehérben álmodom, miközben szépiában látom a világot. Otthonom egy hegy tövében fekszik, de én gondolatban egy ablak nélküli szobában állok. Porból és hamuból formálódnak arc nélküli alakok körém a sötétben. Hangjukat hallom, de nem értem egyetlen szavuk sem.
A bőröm alá is beférkőznek, és mélyen belém fészkelik maguk. Így aztán hiába nézek és érintek meg bárkit és bármit nem látok és nem érzek semmit most. Az árnyak körém gyűlnek, akkor is, ha lelkem emlékezni próbál arra, milyen volt a napfényben fürdőzni. Pedig már kinyitnám a világra az ablakom, de bilincs zárul a két kezemre.
Beleüvöltök a csendbe, mire egy egész élet visszhangzik a völgyben. A tűzbe ugrom, hogy felmelegedjen testem, de az jéggé dermed. Szomjazom, egy patakból iszom, de lesüllyedem a mélybe, mert csak egy kő vagyok. Hallom szívem dobbanásait, mégis csak egy elmúlt élet visszhangjai emlékeztetnek rá milyen voltam egykor.
Próbálom magamból kitépni a fájdalmat, úgy, mintha csak egy szelet papír lenne életem könyvében. De nem megy, mert a szívem és az elmém harcol egymással, s még nem tudom, végül melyik nyer. A világot monokróm színekbe öltöztette lelkem, nincs egy szikrányi fény sem, ami megvilágítana egy utat számomra. Pedig már szeretnék színesben álmodni újra, hogy visszataláljak önmagamhoz.
Kommentek