Életem során most vesztettem el először egy hozzám nagyon közel álló szerettem. A nagymamám, aki felnevelt, aki anyám helyett anyám volt elhunyt és fogalmam sem volt, hogyan dolgozzam ezt fel. Eleinte azt hittem, magamba kell zárkóznom, hogy meg tudjam élni érzéseim. De közben egyre sötétebb lett körülettem és elkezdtem keresni valakit vagy valamit, ami segít kijönni a gödörből.
Lassan beszélni szerettem volna arról, ami bánt, de a maguknak is ellentmondó érzéseim blokkoltak a megnyílásban. A fejembe is vettem, hogy mivel mindenki „erősnek” vél – senki nem fog segíteni – így csak én rángathatom ki magam a sötétből. Közben arra is rájöttem, vannak élethelyzetek, amelyektől sokan tartanak. Ilyen a gyász is, hiszen a halál lehelete, ha megcsap minket, megriadunk.
Az elmúlással szembenézni, feldolgozni és elfogadni nem a legkönnyebb feladat. Főleg, akkor nehéz, ha saját szerettünket veszítjük el, mert egy biztos ponttól- egy számunkra halhatatlan lélektől kell elbúcsúznunk.
Én még az első időszakban voltam nemrég – és korántsem vagyok a végén az egésznek-, amikor a kimondhatatlanról beszélni se tudtam. Egyszerűen képtelenségnek tűnt elmondani hogyan élek át egy ilyen megrázkódtatást, hiszen még magam sem értettem. Csak a haragot, a szomorúságot és az élet rendje elleni tagadásomat tudtam azonosítani.
Persze lett volna barátom, aki tudta volna mit élek át, de úgy tűnt nem bír vagy akar segíteni. Egész egyszerűen azért, mert vannak olyanok, akik mivel átérzik veszteségünk félnek, hogy feltépjük a fájdalmunkkal az ő sebeiket és ezt nem mindig bírják/akarják vállalni.
Eszem ágában nem volt ez, így úgy döntöttem a magam módján próbálok elbúcsúzni szerettemtől. Azzal vigasztaltam magam, hogy saját érzéseimet úgyis én értem a legjobban, és ahogy lassan kitisztult a fejem, lebetegedtem, mert ha a lélek szenved, akkor a test is jajong, ágynak estem.
A test gyengeségének hála átadtam magamat a lelket gyógyító szelíd könnyeknek, amelyek egyre ritkábban csaptak át zokogásba. Lassan elhittem, hogy jobban vagyok, mert testem meggyógyult. Pár napig, szinte semmi sem tudott kibillenteni, frissen megszerzett egykedvűségemből. Nyugodt voltam – már amennyire lehet- és éltem az életem. Aztán megcsapott az utcán egy ismerős illat, szembetalálkoztam egy átélt élménnyel mások által és minden kezdődött elölről.
Újra gyengültem, érzékenyebbé váltam az életre. Fordultam is barátaim felé, de alig feleltek. Valamiért nem értek rá, dolgoztak, gyereket neveltek, kevés volt az idejük. Pár szót váltottunk, de rohantak, amiért nem is haragudtam rájuk. Csak újra magamba zárkóztam…
Mostanában már úgy vélem, hogy az az igazság a legmélyebb fájdalom megélésében és feldolgozásában amúgy sem tudnának segíteni. A szívem csak én érthetem meg igazán, nekem kell arra tapaszt rakni. Saját magamnak kell megtanulni, hogyan éljek azzal a tudattal, hogy egy halhatatlan lélek teste eltávozott, miközben mégis velem marad. Mert bár a test múlandó, de egy emberi élet, annak minden értékével, tanításával, szeretetteli megnyilvánulásaival nem tűnik el nyomtalanul.
Bennem él tovább, s nekem a lelke mozaikjaiból be kell fogadnom magamba annyit, ami hozzám akar találni. Mert szilárd meggyőződésem, hogy egy édesanya lényege szétszóródik és tovább öröklődik gyermekei, unokái és minden szerette közt. Éppen ezért nehéz elfogadni az elmúlást, mert a lelkünk mélyén sokan úgy érezzük, soha senki nem megy el igazán. Szívünkben él tovább, s cselekedeteinkben is otthagyja nyomát, hiszen nevelt, szeretett és értett minket, ezért mi is visszük őt tovább a saját családunknak. És erről nem könnyű beszélni és nem is lehet mindenkivel.
Azt tudom, hogy még a gyász elején járok, de a halálról, elmúlásról kezd átformálódni a nézetem. Elfogadtam, hogy nem lehet megúszni a magammal való munkát, ami egy szerettem elvesztésével jár és nem is lehet felgyorsítani a folyamatot. A gyászt meg kell élni, és el kell búcsúzni a magam módján az embertől, aki felnevelt. De valahogy úgy, hogy elfogadom, vagy legalábbis törekszem annak a kettősségnek a megértésére: hogy csak a test fáradt el, a lélek halhatatlan marad mindörökre.
