Ragaszkodsz olyanhoz, akinek –látszólag- semmit nem jelentesz? Gondolkodtál már rajta, miért nem bírod elengedni azt az illúziót, hogy csak azért, mert szeretsz valakit, az sem lehet közömbös irántad? Az ego csapdája ez? A szeretethiányé? A birtoklási vágyé? Vagy csak arról van szó, hogy nem tudod elengedni azon keveseknek kezét, akik úgy szerettek és értettek, amilyen vagy valójában?
Ritkán találkozunk olyan emberekkel, akiknek nem kell magyaráznunk önmagunkat. Azért, mert ösztönösen érzik, s ráhangolódnak lelki hullámainkra, így szavak nélkül is megértik, mi zajlik bennünk. Az ilyen kapcsolatok alapjában forgatják fel addigi elképzeléseink barátságról, szerelemről. S olyan értékesek, hogy csak nagyon nehéz elfogadni, ha valamiért mégis elszakad – látszólag-egy ilyen kötelék, s csak távolról szeretethetünk.
Egyszer mind elvesztünk valakit, aki a lelkünkbe látott. Valakit, akinek talán eszébe se jutunk soha, bár ha találkozunk, örül nekünk, jót beszélgetünk és elég neki tíz perc is, hogy pontosan tudja és ráreflektáljon, mi az, amire oda kellene figyelnünk. Ismer. Jobban, mint mi magunkat. Érti és érzi minden rezdülésünk.
A lelki társunk, aki csak messziről figyeli utunk, mert ő egy másik útra tért rá, ahová úgy döntött nem tarthatunk vele. Ezt tiszteletben is tartjuk, csak hiánya ott marad bennünk.
Sokszor azt hisszük, hogy a lélek hangjait megszólaltatókkal egész életünk során együtt leszünk. Azt is gondoljuk –tévesen- hogy a lelki társunk csak az lehet, akivel szerelemi kapcsolatot létesítünk. Ez azonban nincs így, sőt, távol áll a valóságtól. Mert a lelki társak adnak és kapnak, de nem a végtelenségig, hanem addig, amíg szükségünk van egymásra fejlődésünkhöz és ennek semmi köze a romantikához.
Pokoli nehéz elfogadni, hogy vannak, akik csak a fáklyát adják a kezünkbe, hogy elűzzük démonjaink.
Távolról szeretnek, vagy inkább csak figyelnek, és mert a ragaszkodást is az egónak tulajdonítják – ami egyenes irány a függőség felé-, inkább elköszönnek tőlünk. Valami más felé sodorja őket, új irányba kell haladniuk. Akkor is, ha azt mondják mindig szeretni fognak minket, lelkünk mozaikjaiból néhány lelkükben épült.
Ez utolsó kijelentés aztán olyan zavart idéz elő bennünk, amit időbe telik feloldani. Nem értjük, hogyha valaki szeret minket, miért kell elmennie? Lassan ízekre szedjük a másik minden mozdulatát, tettét. Az ego elkezdi mardosni lelkünk és azt hozza ki végeredménynek: az illető hazudott és azért ment el, mert semmit nem jelentettünk számára.
Így próbál védeni minket a fájdalomtól. Ha haragszunk, gyűlölhetünk is, s az elfedi bennünk a lelki társ hiányát. Persze csak látszólag, mert a szeretetet a gyűlölettől csak egy hajszál választja el. A fájdalom se csökken, sőt, inkább akkora lesz, hogy a szemünk is vakká tesz minket az iránt, akire olyannyira vágyunk.
Sokáig tart megérteni, elfogadni és együtt élni azzal, hogy nem minden lelki társ marad velünk egy életen át.
S hogyha valami és valaki betöltötte szerepét, attól búcsút kell vennünk, s csak a szívünkben őrizhetjük tovább. Azt is sok küzdelem előzi meg, míg megértjük azzal tarthatjuk magunkban a tőle kapott ajándékokat a legtartósabban, ha mindazt, amit megtanultunk tőle, visszük tovább az életünkben. S lehetőség szerint, annak, aki igényt tart rá, adunk a szeretet lángjából, hogy vigye tovább ő is, akinek kell.
Kommentek