A testemmel mindig hadilábon álltam. Főleg 9 éves koromtól kezdve, mikor nádszál kislányból, koraérett, molett kiskamasszá váltam. A molettség megmaradt egészen érettségiig. Akkor aztán a sok stressz és egy betegség hatására egy évre lefogytam, majd megint visszahíztam. A húszas éveim derekáig, molett maradtam.
„Csúnya, kövér, buta vagy.” Ezekkel a jelzőkkel illettek gyermekkoromban. Sokan bántottak külsőmért, s azért amilyen voltam. Negyedik osztályban például azt mondta rólam az egyik osztálytársam a fülem hallatára: „Jó a teste, de ronda a feje.” Belém égett az a mondat, s a kisebbrendűségi érzés is folyton a nyomomban loholt.
Az agy már csak ilyen: a negatív ítéletet jobban elraktározza.
Apám mindig más lányok szépséget és eszét dicsérte. Soha nem kaptam elismerő szavakat tőle. Pedig tanulmányaimmal mindig próbáltam kiérdemelni azokat. De nálunk az volt a divat, hogyha jól teljesítettem, az a világ legtermészetesebb dolga volt, bezzeg, ha rossz voltam valamiben, akkor csúnyán megdorgáltak, aminek eredményeként rettegni kezdtem a kudarctól.
Így aztán kilenc éves koromtól kezdve képtelen voltam becsülni magam.
Főként, miután nádszál kislányból, hirtelen egy mandula műtétet követően, meghíztam. Az orvosok nem mondták meg, hogy („véletlenül”) kivették a csonkot is, ami az agyalapi mirigyet szabályozza és egy orvosi műhiba miatt, pajzsmirigy-alulműködésem lett. 15 évig éltem kezelés nélkül, moletten, rengeteg idegi problémával (ami a felborult hormon-háztartásomnak volt köszönhető, ma már tudom). Képtelen voltam érzelmeimet kontrollálni, na és persze az evéssel is meggyűlt a bajom.
Koraérett lány voltam, aki 15 évesnek nézett ki, 9 évesen. Bő ruhákat kezdtem hordani, hogy ne lássanak belőlem semmit. Szégyelltem magam mindenért, ezért igyekeztem eltűnni a tömegben. Lassan elhittem, hogy mindenki jobb, szebb, okosabb nálam.
A tanulásba, a könyvekbe menekültem. Aztán 18 évesen daganatot találtak a méhemben. Akkor lefogytam, amit egy év múlva visszaszedtem. Mikor másodjára műtöttek már készültem külföldre. 86 kilogrammosan indultam el új életet kezdeni, úgy, hogy gyűlöltem a képet, amit a tükörben láttam.
Elkeseredésemben elmentem orvoshoz külföldön, s kiderült, pajzsmirigy beteg vagyok. Kaptam kezelést, s életmódváltással, rengeteg sporttal lefogytam. A sport helyre tette és átformálta testem, de a lelkemben még mindig zavar volt. Ha a tükörbe néztem, még mindig a kövér énem tekintett vissza rám, két évvel a („nagy”) fogyásom után.
A lelkembe égett bántó szavaknak hála, hiába lettem 51 kilogrammos, nem láttam. Hiába mondta mindenki akkor már, hogy vékony vagyok, nem hittem el. Pedig apám akkor már azért kezdett piszkálni (ha hazalátogattam), hogy ennem kellene többet, mert gebe vagyok…
Nem ért semmit, én még mindig a múltban elhangzottak hatása alatt voltam.
Ekkor kezdtem újra a pszichológiával foglalkozni, s felvettem tantárgynak is. Egyszer az élet már arra vitt, de akkor az önszeretet kérdését kutattam. Akkor azt hittem, rátaláltam a megoldásra, de persze nem így történt. Kaptam egy konzultánst is magamnak, ő aztán sokat segített.
Leástam magamban egészen mélyre, hogy feltárjam az okokat, mi vezetett oda, hogy ennyire békétlen vagyok kinézetemmel, s ami még rosszabb, egész személyiségemmel. Az eredménye ennek az lett, hogy rájöttem: a mi kultúránkban a szégyenérzetet azért plántálják egymásba az emberek, hogy fölébe kerekedjenek a másiknak.
Sokan teszik ezt azért, mert csak így tudják jobbnak látni magukat a többieknél. A szóbeli abúzus családon, baráti körön belül is mindennapos volt még nem is olyan rég. Annak egyik hatás pedig az volt nálam, hogy apám és osztálytársaim bántó szavait visszhangoztam magamban anélkül, hogy tudtam volna.
Idő kellett mire megértettem, van, mikor egy meggyőződésünk nem is belőlünk származik, hanem abból, amit sokkal korábban kaptunk. Mikor ez világossá vált, fokozatosan változtatni kezdtem a magamhoz való viszonyomon.
Igyekszem magam szeretni, függetlenül a kinézetemtől. Mert hiába a szép külső, ha belül nincs semmi. Minden negatívumból próbáltam valamit tanulni magamról és arról, hogyan tudom a negatív kritikákat helyükön kezelni. Na és azt sem elfelejteni, nem vagyok már gyermek, az, amit akkor kaptam nem örök érvényű ítélet felettem.
Persze hazudnék, ha azt állítanám ez nem folyamatos munka. Mert igen, egy-egy rosszabb napomon még mindig a tükör elé kell állnom és azt mondanom: Szeretem és elfogadom magam úgy, ahogy vagyok. Függetlenül attól, hogy mit próbál belém sulykolni a közösségi média, a megmondó emberek, a külsőséget preferálók. Mert valójában nem ez számít, hanem az, hogyan érzem én magam a bőrömben.
