Mikor eldöntöttem, hogy kukoricát pattogtatok, még nem járt a fejemben semmi. Bár előre éreztem illatát, de csak a tálban szétterülő apró fehér kukorica felhőcskék juttatták eszembe. Egy ráncos, illatos kéz jelent meg előttem, majd az arc kontúrjai élesedtek ki, végül meghallottam a hangját: „Kislányom, ha találsz valahol, hozz nekem pattogatott kukoricát.” – Rajongott ezért az egyszerű étekért, legalább annyira, mint a Jonatán almáért.
Úgy habzsoltam be a tévé előtt az egész tálat, hogy nem bírtam ránézni. Az ízét se akartam érezni, könnyeket gyűrtem le vele a torkomban, amik egyre csak igyekeztek belőlem előtörni. El akartam tüntetni a nyomát, nem akartam emlékezni. Lassan fél éve, hogy elment, a nehezén, érzésem szerint már túl voltam, de egy tál pattogatott kukorica újra szembeállított magammal, s a végső elengedésre akart rávenni.
Egyre feszültebben igyekeztem nézni a filmet, csak arra akartam koncentrálni, de az elmém aljáról előbukkant egy kép, amin ő ül a tévé előtt, szeme felragyog, ahogy belemarkol a popcornba. A képernyőn már közös életünk története pergett, nem tudtam mikor váltottam át a lelki csatornára.
Egy ideje halványodott bennem az élő képe, csak érzésfoszlányok kavarogtak bennem, de a pattogatott kukorica előhívta alakját és valósággá tette a múltat. Harag és fájdalom keveréke járta át lényem, mert hirtelen bevillant, hogy úgy hozzátapadt alakja álmaimhoz, mint az ujjlenyomat a tükörhöz: „Nem vagyok az anyád, van neked igazi, csak elhagyott.”- mondta egyre bele az arcomba minden éjjel.
Akkor már két hete álomkórosan éltem, nem tudtam miért zaklatott a lelkem. De az a tál pattogatott kukorica, lassan előcsalta őt, az álmaimat és a fájdalmat is belőlem. Hetek óta gyötört már a tudattalanom azzal, hogy vegyem észre a két hónapos csend a lelkemben, csak a vihar előtti. Még dolgom van, hiszen, akkor, amikor elment, rögtön újraindukálta bennem az anyját vesztő gyermek fájdalmát, amit sosem dolgoztam fel…
Kommentek