Hét éves korom környékén kezdtem el rap zenét hallgatni. Akkor lettem angol tagozatos, s a kiejtést, illetve a hallás utáni értést nagyon jól lehetett vele gyakorolni. Arra is ráéreztem hamar, hogy a srácok (Public Enemy, N. W.A. ) olyan dolgokról beszélnek, amelyek fontosak. Lázadtak a társadalmi igazságtalanságok ellen, s igyekeztek eljuttatni hangjukat azokhoz, akik nem értettek egyet a világban zajló háborúkkal és az etnikai és nemi egyenlőtlenségekkel.
Nekem ez csodálatos volt, mert gyermekként sokat háborogtam az igazságtalanságok ellen. Akár egy barátomat, akár engem értek, mindig beleálltam a konfliktusokba, véleményt formáltam, érveket és ellenérveket hoztam fel. Jó pár harcom, vitám volt, de jól éreztem magam a bőrömben, hittem abban, hogy van értelme annak, amit csinálok.
Főleg azért, mert, bár megfogalmazni akkor még nem tudtam, csak éreztem: 100%-ban önazonos voltam.
Persze az első komolyabb összetűzések után, a felnőttek elkezdtek rendre inteni. „Ne szólj inkább. Hagyd rá! Maradj csendben.” – kérleltek. Vagyis azt akarták hajtsak fejet és ne tegyem ki magam állandóan küzdelmeknek. Nem értettem miért mondják, hiszen apám is rendszeresen dohogott valamilyen igazságtalanság miatt, igaz, az is feltűnt egy idő után, hogy inkább csendben marad a békesség kedvéért.
Így mikor dühösen mentem haza az iskolából egy nap, mert engem büntettek meg azért, mert más lemásolta rólam a dolgozatot a tudtom nélkül, nem mondtak semmit. Hiába mondtam el a tanárnak, hogy nem én voltam, a másiknak hitt. Kénytelen voltam tudomásul venni, hogy az élet nem fair és nem mindig az kapja a büntetést, akinek kellene. Aztán, mikor szemtől-szembe próbáltam lerendezni egyes konfliktusokat, azt is megtapasztaltam, hogy én vagyok a hülye, hogy ilyennel próbálkozom, mert kinevettek, s továbbra is a hátam mögött beszéltek ki…
Sehogy se értettem, miért nem megy az egyenes beszéd egyes embereknek, s miért kellene befognom a számat. Azt se volt világos, miért kérdezték szüleim másoknak hogy sikerült a dolgozat, miért releváns az. Az összehasonlítást rosszul viseltem, pláne mikor a közegbe való beleolvadás jegyében Hawks kabátot akartak nekem venni, amit kereken elutasítottam.
Nem érdekelt mi a divat, milyen fiúbandákért kellene rajongani, mert egyszerűen taszítottak ezek a dolgok.
Én meg valószínűleg másokat taszítottam, a bő gatyámmal, a kockás ingemmel, s a rap zenéimmel. Persze lett egy-két „renitens” társam, főleg fiúk. Együtt elemeztük a szövegeket, jártunk bulikba, majd graffitizni, gördeszkázni, vagy éppen zenét csinálni. Aztán egyetemre mentünk, s kiből közgazdász, kiből jogász vagy éppen tanár lett.
A zene és mi megmaradtunk egymásnak. Mert a rap mindig is a társadalmi problémákra világított rá, ami minket is nagyon foglalkoztatott és foglalkoztat ma is. Persze ma már nem hordok bő gatyát és komoly zenét is hallgatok, de maradtak régi kedvenceim is. Azért, hogy emlékeztessenek arra, milyen voltam egykor, s mit nem szabad abból az énemből elengednem.
Így maradt a House of Painből kivált Everlast velem, akinek történeteit és zenéit imádom. Ő az, aki 20 éve társam már, mert mindig új embereket is verbuvál maga köré, akik a ma is létező mindennapos igazságtalanságokat tárgyalják. (Warporn Industries, La Coka Nostra).
Mikor megcsap a társadalmi elvárás szele, nyúlok értük, vagyis a kezdetekhez, ahol még nem féltem kiállni a véleményem mellett és az lenni, aki vagyok. Már csak azért is, mert ma még talán nagyobb a nyomás rajtunk, mint régebben azért, hogy álljunk be a sorba, ne nagyon gondolkozzunk és ágáljunk az igazságtalanságok ellen. Inkább fogadjuk el azt, ami előtt mindenki más is fejet hajt, csendben.
Egy időre én is elhallgattam, nem álltam bele konfliktusokba, mert elkezdtem félni a következményektől. Mondván, most már sokat veszíthetek, ha kinyitom a számat bizonyos kérdésekben. A sokat szajkózott kérés végül eljutott hozzám. Egyesek szerint ez a felnőtt lét velejárója, s az igazságtalanságok elleni küzdelem csak a tini korosztály sajátja.
Szerintem ez nem igaz, mert a felnőtt lét pont ott kezdődik, hogy felvállaljuk őszintén gondolataink, érzéseink, véleményeink. Mert önazonosság csak úgy lehetséges, ha vállaljuk a konfliktusokat, a nézeteltéréseket, s nem csinálunk úgy, mintha mindig minden rendben lenne azzal, ami történik bennünk és körülöttünk.
Engem a zene vitt közelebb magamhoz és az is térít vissza az utamra, ha le akarnék térni róla. És persze a barátaim, akik nem sokan vannak, viszont 20 éve társaim, jóban-rosszban.
