– Mintha lebegő hegyek tornyosulnának az égbolt peremén, vagy egy láthatatlan kéz habbá verte volna fel a levegőt. – gondolta Gréta, ahogy az ablakot kinyitotta. Aztán az asztalhoz sétált, s összeszedte a két napja behozott cirmos rózsáinak lehullott szirmait.
Reggelizés közben már azt latolgatta, hogy tesz egy sétát a kertben, megnézi, hogy vannak virágai, na meg elbánik azzal a néhány komisz csigával is, amik kedves gondozottait dézsmálják egy ideje.
– A Nap olyan bágyadt, mint késő ősszel szokott lenni, pedig még csak augusztus vége van. – gondolkodott el.
Ahogy kilépett az udvarra, megborzongott, visszaszaladt agyonhasznált kardigánjáért, hogy magára terítse. Aztán hirtelen három mezítlábas gyerek alakja jelent meg előtte, akik egy-egy szál virágot nyújtottak át neki.
Megrázta fejét, lelke visszakanyarodott a jelenbe: – Nem normális ez az idő, az biztos! – mormogta maga elé. – Én se, de mit is várhatna az ember, 90 éves vagyok…
Zsebre dugott kézzel, kulcsát zörgetve indult a virágágyasok felé. Olyan volt, mint egy apró, otthonkába öltözött smasszer, aki így figyelmezteti a „bűnösöket” érkezésére. Soha esze ágában nem lett volna egyetlen élőlényt se bántani, csak a csúnya nézést gyakorolta egész életében.
–Ezeket tényleg el kellene taposnom, mert ha így folytatják, nem marad egyetlen ép virágom se őszre. – biztatta magát.
Zord ábrázatot öltött, mintha arra akarta volna rávenni a csigákat, hogy térjenek józan belátásra, s iszkoljanak el. Aztán a lágy szellő megsimogatta arcát, ami olyan volt, mintha egy láthatatlan kéz becézné őt. Szeme már mosolygott, de azért még nagy elánnal próbálta a csigákat lefejteni a virágairól és messze hajítani.
-Menjetek a fenébe!- mordult rá a repülő állatkákra búcsúzóan.
A sikeres iktatás után rózsái felé fordult, hogy egyet lemetsszen belőlük. Kezét a cirmos szépség elé tette védően, majd óvatosan szakította el társaitól. – A tűz és a jég gyermeke vagy. – suttogta neki. Aztán beleszagolt a virágba, s lelke a rózsa illatától és szépségétől, megnyugodott.
