Vajon igaz az, hogy azok, akiket szeretünk, haláluk után sem hagynak minket magunkra? Hogy ők lesznek az elsők, akik segítségünkre sietnek a bajban? J. K. Rowling írta ezt, s most a felvetése igaznak tűnik. Mert egy elhunyt szerettem járkál a szívemben napok óta és előhúz lelkem mélyéről elfeledett emlékeket…
Nehezen is találom a szavakat, s alig tudom mondatokba rakosgatni őket. Hiszen emlékezetem mélyéről kockánként bukkannak elő gyermekkorom elhalványult képei, mint mikor régi bútorokról húzzuk le a lepedőt, mert nem tudjuk mi az, ami ép, s mi az, amit az idő vasfoga megkezdett. Belesúgja szívem is a lelkem csöndéjébe az emlékekhez tapadó keserédes boldogságot.
Vajon normális, hogy húsz évvel ezelőtti dogokat és elvesztett szeretteim látom?
Csendesül a világ, de úgy tűnik, bennem kitörni készül a vihar. Görcsbe rándítja kezem, arcizmaim megfeszíti, szemembe villámokat szít. Néha úgy érzem, üvölteni tudnék, de nem jön ki hang a torkomon. Aztán egy apró szellő megsimogatja arcom, megnyugszom, s egy elfeledett emlék könnyes mosolyra fakaszt.
Talán mindennek az az értelme, hogy még nagyobb bizonyosságot kapjak arról, miért és kiért érdemes élni. Mert az az igazság, soha ennél világosabban nem láttam, mely kapcsolatok/találkozások égtek a lelkembe örökre. Fél éve, hogy elvesztettem életem egyik legfontosabb szereplőjét, azóta már csak a szívemre hallgatok. Nem rohanok senki után, megtanultam elfogadni és elengedni azt, amint nem tudok változtatni.
Nekem nem most kezdődött a számvetés az élettel, mert még tisztán emlékszem milyen volt látni egy életerős ember lassú hanyatlását.
Még itt van bennem a kép, hogyan tört meg a test, miközben a lélek kapaszkodott az életbe az utolsó korty levegővételig. Tudom, milyen törékenyek vagyunk, s addig kell szeretnünk, nevetnünk, amíg lehet. Én már egy ideje minden apróságnak képes vagyok örülni, s nem kívánok annál többet, mint amit jószántából kioszt számomra az élet.
Most csak az fáj, hogy távol – 1600 kilométerre- vagyok otthonról. S bár a szívem indítaná a lábam haza, nem mehetek. Maradnom kell. Győzködöm is magam, hogy észnél kell lenni, gondolni kell a holnapra. Most csak távolról szerethetem, bátoríthatom azokat, akiket a szívemben hordozok.
Mindennek ára van. Előbb vagy utóbb megtudjuk, miért mit fizetünk. A szív nem kérdez, csak beleszakad, minden alkalommal kicsit mikor aggódunk szeretteinkért. Halkul a Föld, de zúgolódik még a világ sok-sok gyermeke. Köztük én is. Némaságom csak a vihart megelőző látszólagos nyugalom. Majd később -ha tovább leszek elszakítva szeretteimtől -, lecsap rám az üvöltő, könnyekkel teli fájdalom.
