Nála érzékenyebb lelkű és szebben verselő szerelmi lírikust a magyar irodalom nem nagyon tud felmutatni. Ami azért is érdekes, mert Juhász Gyula életében a beteljesült szerelem sohasem adatott meg. Álmaiból, képzeletéből formált valós nőket még jobbá, még szebbé, mint amilyenek voltak. Igaz, nem is ismerte igazán egyiküket sem, csak látásból szerette őket.
Egy szőke lány szép őzszemébe néztem
És régi hegedűk sírása fájt,
– Ó kékszalagos majális-emlékem –
Megint elkezdjük az örök talányt?
“Szeret – nem szeret” bús boldog talánya,
Epedések zárt ablakok előtt,
Ó erkélyeknek hervatag virága,
Séták, sírások, meglátom-e őt?
(Egy régi szerelmes vers 1908)
A fenti versrészlet a plátói szerelemre való készülés egy örökös kétségeket takaró fájó szerelemről szól. S bizony ez az első verse, amely a mindannyiunk által ismert Annának szólt. Juhász Gyula ekkor már hetek óta figyelte a hölgyet a színházi karzatról. Lemintázta, s ezerszer elképzelte milyen lehet álmai kissé telt hölgyének személyisége, ám mikor elébe került és bemutatkozott, csak fogta Anna kezét s a nevét suttogta egész délután.
Ezt követően Nusika – ahogy barátai hívták a színésznőt- nem is tudott beleszeretni. Inkább megrémült az író áhítattal vegyes őrült tekintetétől. Igaz, ami igaz, Juhász Gyula elméje ekkor már kezdett megbomlani. A megismerkedést megelőző évben megpróbált öngyilkos is lenni, ám találkozott ifjúkori szerelmével, aki közölte vele, hogy kiadták első verseskötetét. Ez aztán megmentette Juhász Gyulát a végezetes tett elkövetésétől, akkor.
Már újságíróként tért Nagyváradra, ahol aztán meglátta és megszerette Annát, de a beteljesült szerelem nem izgatta. Jobban szeretett vágyakozni, mint valóban akarni és megnyerni egy nő szívét. A lélek húrjait megpengető versei el sem jutottak Annáig sokáig. Főleg, mert egy évvel később a színi társulattal a hölgy továbbállt, de ez mit sem változtatott Juhász érzelmein.
Az elválás ténye is csak akkor tudatosult benne, mikor ő is Szakolcára került, tanárnak. Depressziója egyre súlyosabb méreteket öltött, amiben közrejátszott az is, hogy édesanyja féltőn óvta őt, mindentől. Szülője gondoskodása és a vele való érzelmi kötelék, már-már szimbiózisszerű szorosságának vallomása az Édesanyámhoz című verse:
A lelke: lelkem. Mélázó, borongó –
És benne sok dal él, titokba zsongó,
El nem dalolja, rejtegeti mélyen,
De én szeméből valahogy kinézem.
(1905)
Minden szeretett nőt felmagasztalt, Szűz Mária képére formálta, s el akarta venni tőlük mindig fájdalmuk. Talán azért, mert túlérzékeny is volt, mint ahogy sok idegbetegséggel küzdő ember az. Akárhogy is 1914-ben olyan terheket érzett magán, amiért újra öngyilkosságot kísérelt meg. Fogta a fegyvert és pesti Nemzeti Szállóban mellbe lőtte magát. Élet halál között lebegett, de megmenekült, egyúttal újra szerelmes lett, mikor a kórházban felkereste Eörsi Júlia, akihez aztán Júlia verseit írta.
A világháború annyira megviselte, hogy 1917-re idegrohamot kapott és elmebetegnek nyilvánították. Anyja magához vette, de az ő túlzó szeretete nem használt. Újra el kellett távolodniuk, Gyula egyszerűen nem bírta elviselni anyja szeretetének terhét. Visszakerült a kórházba, s mikor a háború véget ért, jobban lett.
Bár újságcikkei pontosak és értéket képviselőek legalább annyira, mint versei, azért a szíve hangjait még mindig inkább a lírikus formában tudta megszólaltatni igazán. 1927-re Annából szentet csinált, s már-már vallásos imádattal fordult feléje. Hiába jöttek-mentek életében a fellángolások, Anna volt csak annyira távol tőle, hogy az alakjába bármit beleképzeljen. S Juhász Máriává emelte a nőt, akit tudott szeretni.
(…) benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen
(Anna örök )
Hogy magát kínozta a felől senkinek nincs kétsége. Pedig akár boldog is lehetett volna, hiszen 1929-1931 között háromszor kapta meg a rangos Baumgarten-díjat. A siker azonban inkább bénító idegméregnek bizonyult számára, mintsem örömforrásnak. 1937-ben újra elhatalmasodott rajta neurózisa, s véget vetett életének önkezével.
A rá következő évben Anna is megmérgezte magát. Bár nem feltétlen Juhász Gyula miatt. Az ugyan tény, hogy a közvélemény az író halála miatt őt vádolta, de Anna élete egyébként is kilátástalan volt. Csak közepes színésznő lett, második férje öngyilkos lett, s nem nagyon tudta eltartani magát. Erre jött az író halála, s az őt vádoló közvélemény, ami már sok volt számára. Akkor is, ha váltig állította (valószínűleg teljes joggal), hogy a versek köszönőviszonyban sincsenek az ő személyiségével…
Akárhogy is, az biztos, hogy az író után ő is megölte magát. S az ágya mellett Juhász Gyula kötetét találták, pont az Anna Örök című versnél kinyitva…
Kommentek