A testem fáradt vagy a lelkem? Nem tudom eldönteni. Csak annyit érzek, hogy elemi erővel tört rám a sírás, mikor a semmiből elhunyt szerettem képe jelent meg előttem. Azóta olyan kimerülten kóválygok, mintha több napja nem aludtam volna.
Hát ilyen az, mikor a test reagál a lélek fájdalmára?
Elhunyt szerettemre gondolok most, mikor végre kinyílik a világ. Talán azért, mert végigkísért utamon. Na persze a gyász időszaka sem járt le. Még mindig túl közeli számomra hús-vér valója, igaz nem telt el egy év sem távozása óta.
Úgy tűnik, ahogy közeleg az idő ahhoz, hogy hazatérhetek, egyre kevésbé bírom már érzéseimet kontroll alatt tartani. Túl sokáig voltam „erős”, azaz a munkába temetkeztem szokás szerint. Hollandiában három hónapig tartott az „intelligens” kijárási tilalom. Csak egy napja nyílt ki minden újra. Még két hét és a határok is kinyílnak a számunkra fontos országok között és végre hazautazhatunk (ha igaz).
Szeretném, de még nehezen hiszem, hogy hamarosan útra kelhetek, s megölelhetem fél éve nem látott családomat. Pedig hiányuk fájdalma egyre mélyebbről tör fel belőlem. Már egy ideje a (videó)telefonálás is inkább csak a hiányukat erősíti, mint, hogy enyhítene bármit.
Éppen ezért nem merem magam beleélni, hogy nemsokára otthon lehetek, velük.
Pedig néha már látom magam előtt, ahogy a kapu előtt állok, becsöngetek. Apám ajtót nyit, megöleljük egymást, aztán megölelem a velem egyidős diófát is a kertben. Tudom, hogy onnan az első utam elhunyt szerettem szobájába fog vezetni. Hallom, ahogy nyikorog az ajtaja, s a helyiség hűvös szellője is megcsap. S félek, akaratlanul is azt várom majd, hogy a székében ülve találom, olvasás közben.
Azt is tudom, hogy leülök majd ágyára, s megpróbálom belerajzolni teste lenyomatát az ágyba, hátha attól életre kel. Illatát is érzem majd, hiszen az évek alatt a szoba falai beitták azt. A szekrényébe is benézek, találok-e negrót vagy cherrys bonbont. A könyveit is átnézem újra.
Vágyom haza és mégsem. Mert tudom, nem lesz könnyű. De persze tisztában vagyok azzal, hogy a valóság elől nem futhatom el. Az velem jön mindenhova. Egy éve még várt volna haza szerettem. Még megölelhettem. Ma már csak az emlékébe és tanításaiba kapaszkodhatom bele.
Nem tudom, a világ kinyílása miért kapcsolódik hozzá. Csak annyi bizonyos, hogy mikor a világ megállt is itt volt bennem. Nem találok rá más magyarázatot csak egy régi igazságot: elhunyt szeretteink sosem hagynak el minket, öröm és bánat közepette velünk vannak.
Kommentek