Hogyan lehet megteremteni a lelki állóképességet? Sokszor feltett kérdés ez, azt hiszem, sokan keressük rá a választ. Én az utóbbi időben arra jöttem rá, hogy ahhoz, hogy megerősödjem, szemben kell tudnom nézni szeretteim és önmagam halandóságával.
Ez nálam egy kardinális probléma kiskorom óta, s összekötöm azzal, hogy nem vagyok képes elengedni – vagy csak nagyon nehezen- embereket, történéseket, álmokat.
Ha valami nem sikerül az fájdalmas tapasztalat, amit át kell ölelnünk, hogy aztán tovább tudjunk lépni. Nem lehet másként fejlődni, csak ha életünk negatív történéseivel is szembenézünk. Mert csak így lehet az elfogadás által, az elengedéséig eljutni. S ez azért érdekes, mert sokszor megfigyelt jelenség, hogy aki nem tud szembesülni szerettei és saját halandóságával, az nem tudja elfogadni azt sem, ha egy érzelmi kapcsolata megszűnik, vagy egy terve nem váltja be a hozzá fűzött reményeket.
Inkább görcsösen kapaszkodik abba, ami ugyan egykor jó volt, széles perspektívával kecsegtető, de ma már csak keserűséget adó. Vagyis, mivel nem tudjuk elfogadni és elengedni a történteket, ezért nincs mód a kellő tanulságok levonására sem, hogy fejlődjünk. Mindez azért történik, mert nem bírjuk látni a vége feliratot, ezért a düh és a nosztalgia érzése keveredik bennünk. Ilyenkor van az, hogy sírunk, csapkodunk, sajnálkozunk.
Persze a negatív érzéseinknek is megvolna a maguk helye és ideje, ha nem az önmagunkból való kifordulással járna. Hanem abból a felismerésből, hogy a haragunk egy fájdalmas érzésből táplálkozik: nevezetesen a csalódásból, a keserűségből, a hiúságból, az egoizmusból, terheink túlvállalásából. Ehhez el kellene fogadnunk a saját felelősségünk is egy adott helyzetben.
Mert a másra mutogatás, az áldozat szerepkörben tetszelgés közel sem a lelki állóképesség, vagy ha úgy jobban tetszik, a fejlődés felé vezető út.
A felelősség vállalás az, mikor belátjuk, azért vagyunk dühösek, mert csalódtunk, mert olyan elvárásaink voltak, amik nem teljesültek, s mindez belőlünk indult ki. Persze ehhez méltóságot és alázatot is kell tanulni. Vagyis emelt fővel kell viselni a bukásunk, a tévedéseink, a rossz döntéseink. Aztán elfogadni a hibákat, amiket vétettünk, azért, hogy elismerjük fájdalmunk és másként döntsünk a még előttünk álló életről.
Elvégre csak úgy tudunk nyugodt szívvel a tükörbe nézni, ha tudjuk, tényleg megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy változtassunk. Az pedig csak úgy megy, ha nem csak másokkal, hanem önmagunkkal szemben is őszinték vagyunk. Például egy kapcsolat, egy terv bukása sosem egy ember hibája, abban bizony mi is legalább annyira ludasak vagyunk. Nem figyeltünk eléggé, nem voltunk jelen a kapcsolatban, túl magas, irreális elvárásaink voltak stb.
A világ nem fekete-fehér, s nekünk sem tanácsos így látni a dolgokat. Ha szélsőséges emberek vagyunk, azaz a végletek emberei, akik hajlamos úgy csinálni, mintha az lenne az erény, hogy kimutatjuk a haragot, jobb, ha tudjuk, csak sakkban tartjuk, esetleg megfélemlítjük a körülöttünk élőket. Destruktív és önsajnáló magatartással kierőszakolni, hogy figyeljenek ránk, s megkapjuk, amit akarunk, nem vezet előre.
Egész egyszerűen azért, mert aki csak így tudja elmondani, ami fáj neki, az még mindig a múltban elkövetett tévedései felett rágódik.
Paradox módon így igyekszünk kerülni a fájdalom megélését, ami aztán dühkitörésekbe, vagy éppen depresszióba csap át. Vagy másokra haragszunk, vagy önmagunk sebeit nyalogatjuk, azaz megfélemlítőt vagy mártírt játsszunk. Ez azonban sosem vezet jóra, s nem is lehet fejlődni sem, mert folyton csak körbe-körbe járunk a régi terheinkkel. Pedig, ha kilépnénk a fényre, s elkezdenénk úgy dönteni minden reggel, hogy vállaljuk a felelősséget önmagunkért, döntéseinkért, s megélnénk a fájdalmat, egy nap már úgy indulnánk, hogy új, lelkileg erősebb emberre váltunk, mert megismertük valódi önmagunk és elengedtük mindazt, ami nem szolgál minket.
Kommentek