Kihunyt a fény. A szívemben és a lelkemben. Könnyek szántották arcom, de a szomorúság nem enyhült bennem. Magam előtt láttam szemét és abban az élet tüzét. Olyan valóságosnak tűnt alakja, hogy szerettem volna megérinteni és átölelni, aztán rájöttem: amibe kapaszkodnék csak egy emlékkép.
A nappalok és az éjszakák egybefolytak. Róla szóltak álmaim, pedig igyekeztem beletemetni magam a munkába. Az étel íztelen volt, a melódiák nem ringattak el, a szavak üresen kongtak. Nem volt semmi és senki, amivel/akivel lelkem egy pillanatra megnyugodhatott volna.
Sokszor elolvastam utolsó levelét. Mikor elkezdtek peregni könnyeim, letettem a papírt, nehogy szavai elmosódjanak és megrongáljam üzenetét. Remegő kézzel írt kívánsága az volt, hogy legyen részem sok-sok örömben… – Mindig csak másokkal foglalkozott és ez akkor sem változott, mikor már csak épphogy pislákolt benne az élet tüze.
Nehezen engedtem el, hiszen sokáig élő maradt számomra. Nem tudtam, hogyan kell tovább tenni a dolgom, amikor minden és mindenki csak rá emlékeztetett. Volt, hogy napokig úgy tűnt, elfogadtam az élet rendjét… Aztán egyszer csak elborította szívem egy árny és üres lélekkel jártam a világban ismét.
Volt, hogy csak futottam volna, hogy elmeneküljek attól, amit éreztem. Akkor is, ha nem tudtam még magamnak se leírni, mi fojtogatta torkom és bénította meg testem. Volt, hogy magamat vádoltam mindenért. Aztán rájöttem, hiába, mert nincs feloldozás és sem ez, sem más élethelyzet nem az, amiben mártírt akarnék játszani.
Persze kikiabálhattam volna: elvesztettem életem egyik legfontosabb szereplőjét. A nőt, aki felnevelt, aki amióta az eszemet tudom mellettem volt mindig. Akkor is, amikor majdnem kétezer kilométerre éltünk egymástól. Mert miatta is tudom, nem létezik két szerető szívnek távolság.
Végül csendben maradtam, mert lelkem még ma is kapcsolódik lelkéhez. Nem szakadt el automatikusan a kötelékünk, csak azért, mert a teste már nem őrzi szellemét. Megbékéltem távozásával, de hiszem, hogy bennem él tovább most már az örökkévalóság számára. Azért, mert éreztem: lelke mozaikjai szétszóródtak közöttünk – a gyermekei közt, – mikor távozott a földi létből. S én azért harcoltam, mert egy részét be kellett fogadnom.
Kommentek