Pachen Dolma 1933-ban született Kelet-Tibetben egy harcos klán főnökének egyetlen gyermekeként. Még épphogy járni tudott, mikor megtanították lovagolni majd a fegyvert is a kezébe adták. A probléma csak az volt, hogy a lány ennél jóval békésebb életet szeretett volna élni.
Így, mikor 1950-ben férjhez kellett volna mennie egy másik klán vezetőjéhez, hogy egyesítsék a két klánt – ami a kezdődő kínai invázió ellen is nagyobb erőfölényt adott volna -, inkább megszökött, és belépett egy Buddhista kolostorba szerzetesnőnek.
Itt kapta az Ani Pachen nevet, amely annyit tesz: Szerzetesnő, nagy bátorsággal. Apja utána küldte néhány emberét azzal az üzenettel, hogy nem kell férjhez mennie, csak térjen haza. Ani nem ment, mert azon ügyködött, hogy megtalálja belső békéjét. Ezen törekvését azonban meg kellett szakítania, mikor 1958-ban apja meghalt a kínaiak elleni küzdelemben, és a klánnak vezetőre lett szüksége, kiváltképp, hogy a megszállók egyre közelebb jutottak családjának lakhelyéhez.
Mivel tisztában volt vele, hogy apja mennyire szívén viselte a klán sorsát, így vállalta a vezető szerepét. Összeszedett hát a klánból 600 embert, akikkel ellenállási csoportot hozott létre, hogy megtorolják azt a pusztítást, amit a kínaiak okoztak (ősi buddhista kolostorokat romboltak le és embereket gyilkoltak halomra). Csapatával a hegyekben laktak és lóháton küzdöttek a megszállók tankjai ellen. S bár Ani pontosan tudta, hogy módszerük merőben ellentmond a buddhista tanoknak, nem tudta tétlenül nézni, hogyan teszik tönkre otthonát és népét.
Egyetlen női vezérként vett részt a lázadó klánok alkotta felkelésekben. Ezért a kínaiakkal és más klánok vezéreivel történő találkozásai nem voltak éppen egyszerűek. Egy olyan társadalomban, ahol a nőnek otthon lett volna helye, senki nem vette őt komolyan. Ami kapóra jött és néhány alkalommal sikert is hozott neki és csapatának az elnyomókkal szemben.
Ám hiába („nagy bátorsága”), a kínaiak ellen nem győzhettek. Így mikor már biztosra volt vehető a tibeti nép veresége, Ani úgy döntött, menekül családjával együtt (ugyanúgy, ahogy még sok ezer tibeti).
Sajnos azonban 1960-ban, 25 éves korában elkapták őt és börtönbe került. A következő 21 évet egy sötét lyukban töltötte többedmagával vasbilincsre verve. Ez idő alatt számtalanszor kihallgatták és megkínozták. Elmondása szerint előfordult nem egyszer, hogy fejjel lefele lógatva volt megkötözve, és addig ütötték, amíg el nem ájult. (Esete nem volt egyedi, minden fogva tartottal ugyanígy bántak.)
Egyedül a buddhista tanokba vetett hite tartotta benne a lelket. Például az egyik kilenc hónapos magánzárkában töltött ideje alatt, a hagyományos buddhista rituáléval, a leborulással (amelyből 100.000 darabot végzett el akkor) élte túl a megpróbáltatást. Így is csak 1981-ben engedték szabadon. Az országot még mindig a kínaiak uralták (és uralják ma is), de visszatért szülőfalujába, azzal a reménnyel, hogy családját ott találja, de rajta kívül senki nem élte túl a megszállást.
Ezután Lhászába ment, tüntetéseket szervezett és szónoklatokat tartott a tibeti hagyományok és kultúra megvédése érdekében. Mikor 1988-ban olyan pletykák kezdtek szárnyra kelni, hogy megint le akarják tartóztatni, úgy döntött elhagyja Tibetet, majd egy hónap gyaloglás után elért Nepálba, ahonnan elrepült Indiába.
Alig néhány héttel ezután, teljesült egyik legnagyobb álma; találkozott a Dalai Lámával. Első találkozójukat, még sok másik követte, míg végül Ani Pachent a tibetiek sorsának nemzetközi hangjává nem választották meg.
A világot körbeutazta, hogy elmesélje élete történetét az embereknek. Hatására Amerikában óriási tüntetéseket szerveztek a kínai megszállás ellen és persze azért, hogy felhívják a világ figyelmét Tibet tarthatatlan helyzetére. Richard Gere szorgalmazására (és támogatásával) megszületett könyve is, amelyet egy társszerzővel írt meg: Ani Pachen, Adelaide Donelly: Sorrow Mountain: The journey of a Tibetian warrior nun).
Majd Indiában, Dharamszalában végleg letelepedett, és a Dalai Láma vezetése alá tartózó száműzöttek kormányában kapott helyet. Komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy megbocsásson azoknak, akik kínozták őt, ám ez koránt sem volt egyszerű neki. Egy alkalommal azt mondta: „Olykor még mindig dühös vagyok a kínaiakra… azért a szenvedésért, amit okoztak nekem és népemnek. Őszentsége azt mondta, nem kell, hogy gyűlöljem a kínaiakat. De én még ennyi év után is a barlangomban (ahol meditált) küzdök a haragommal. „
Szerencsére, az 1958-ban félbe hagyott törekvése, amely pontosan a belső béke elsajátítására vonatkozott, végül sikerrel zárult. 2002-ben bekövetkezett halálakor békésen tudott távozni az élők sorából.
Kommentek