1.0Minden, ami a felszín alatt rejtőzikhttps://mystique.cafeblog.huBoseekahttps://mystique.cafeblog.hu/author/boseeka/<p>Vannak helyek, amelyeket beleng az elmúlás lehelete. Terek, amelyeket már birtokba vett a lemondás, a szomorúság, a fájdalom és a könnyek tengere. Nem csak a temetőkben vannak a lelkek, akikre gondolnunk kellene. Hanem a lakásokban, a kórházakban, a szociális otthonokban, a szívünkben.</p> <p>Mindannyiunk életében eljön egy olyan időszak, amelyben megtapasztaljuk a halál érintését magunkon. Szeretteink, barátaink, ismerőseink kezdenek egy pusztító betegség és az elmúlás útjára lépni, s mi nem tudjuk, hogyan segíthetnénk rajtuk.</p> <p>Igyekszünk erőt önteni beléjük, örömteli pillanatokat becsempészni halványuló világukba. Kezet adni, hogy felálljanak újra, s ezért történeteket szövünk a holnapról, ahova együtt fogunk majd megérkezni.</p> <p>Szívünk szorul össze, mikor valaha életerős embereket látunk lassan az enyészet martalékává válni. Azért, mert konokul és megállíthatatlanul befészkelte magát testükbe és lelkükbe a búcsúzás gondolata, amelyet már nem lehet onnan kitörölni.</p> <p>Élni akarásuk egyre gyengébb lábakon áll, s ezért egyre többször foglalkoznak a távozással.</p> <p> - Ha ágyhoz vagyok kötve, ha már szólni és enni is fizikai fájdalmat okoz, milyen élet várhat reám még? – kérdezik.</p> <p>Reszketünk az elvesztésüktől, ezért tagadjuk, hogy az elmúlás mindenkit utolér egyszer. Hiába eddzük lelkünk arra, hogy el kell majd engedni a távozót, akkor is belehalunk abba mi is kicsit. Ezért kétségbe esve hitegetjük magunkat, hogy van még elég időnk szerettünkkel, még minden jóra fordulhat!</p> <p>Hisszük, hogy talál még erőt magában ahhoz, hogy tudja az életét folytatni és építeni, ha azt mondjuk neki.</p> <p>- Maradj köztünk. Még látnod kell a gyerekeket felnőni, s az életben elindulni!</p> <p>Van, mikor egy emberi élet értékét túl későn vesszük észre. Szemrehányásokat teszünk magunknak, hogy nem becsültük eléggé, többet haragudtunk rá, mint azt megérdemelte volna, s hogy nem engedtük őt a szívünkhöz elég közel, mert féltünk, hogy mi lesz, ha távozik tőlünk.</p> <p>Mégis mindezzel együtt befészkelte magát szívünkbe azon lelkek közé, akiket nem tudunk és nem is akarunk elengedni. Pedig az ő feladata is ugyanaz, ami a miénk:</p> <p>Megtanulni úgy élni, szeretni, elengedni és elfogadni mindent, hogy azt is tudomásul vesszük, hogy az élet körforgása senkit nem kímél, s ezen ellen nem is lehet tenni.</p> <p>Az ősz az elengedés és az elmúlás évszaka. Gyönyörködünk a hulló falevelek szépségében és a napsütésben, amely áthatol az egyre csak ritkuló fák lombjai közt. A madarakat látjuk csapatokban távozni, s tudjuk, jövőre majd visszatérnek. A világ zöldből, sárgába, aztán barnába és szürkébe öltözik, s mi azzal is tisztában vagyunk, hogy jövőre megint átváltozik a természet, s az élet körfogása folyatódik.</p> <p>S bár a természet körforgását elfogadjuk, az életek ciklikusságát már nehezünkre esik. Annak ellenére is, hogy tudjuk, hogy tagadással nem érünk el semmit. A halandóság minden test sajátja, ezt el kell fogadnunk. Mint ahogy azt is, hogy azokon, akiket szeretünk, s szenvedni látunk, csak úgy tudunk segíteni, ha mindaddig fogjuk kezük, amíg még megtehetjük.</p>richhttps://mystique.cafeblog.hu/files/2017/11/fogom-kezed-150x150.jpg150150