1.0Minden, ami a felszín alatt rejtőzikhttps://mystique.cafeblog.huBoseekahttps://mystique.cafeblog.hu/author/boseeka/<p>A testem fáradt vagy a lelkem? Nem tudom eldönteni. Csak annyit érzek, hogy elemi erővel tört rám a sírás, mikor a semmiből elhunyt szerettem képe jelent meg előttem. Azóta olyan kimerülten kóválygok, mintha több napja nem aludtam volna.</p> <p><strong>Hát ilyen az, mikor a test reagál a lélek fájdalmára?</strong></p> <p>Elhunyt szerettemre gondolok most, mikor végre kinyílik a világ. Talán azért, mert végigkísért utamon. Na persze a gyász időszaka sem járt le. Még mindig túl közeli számomra hús-vér valója, igaz nem telt el egy év sem távozása óta.</p> <p><strong>Úgy tűnik, ahogy közeleg az idő ahhoz, hogy hazatérhetek, egyre kevésbé bírom már érzéseimet kontroll alatt tartani.</strong> Túl sokáig voltam „erős”, azaz a munkába temetkeztem szokás szerint. Hollandiában három hónapig tartott az „intelligens” kijárási tilalom. Csak egy napja nyílt ki minden újra. Még két hét és a határok is kinyílnak a számunkra fontos országok között és végre hazautazhatunk (ha igaz).</p> <p><strong>Szeretném, de még nehezen hiszem, hogy hamarosan útra kelhetek, s megölelhetem fél éve nem látott családomat.</strong> Pedig hiányuk fájdalma egyre mélyebbről tör fel belőlem. Már egy ideje a (videó)telefonálás is inkább csak a hiányukat erősíti, mint, hogy enyhítene bármit.</p> <p><strong>Éppen ezért nem merem magam beleélni, hogy nemsokára otthon lehetek, velük.</strong></p> <p><a href="https://mystique.cafeblog.hu/files/2020/06/photo-1515979861268-1b416865d954.jpg"><img class=" wp-image-5609615 aligncenter" src="https://mystique.cafeblog.hu/files/2020/06/photo-1515979861268-1b416865d954-600x451.jpg" alt="" width="419" height="315" /></a></p> <p> </p> <p>Pedig néha már látom magam előtt, ahogy a kapu előtt állok, becsöngetek. Apám ajtót nyit, megöleljük egymást, aztán megölelem a velem egyidős diófát is a kertben. <strong>Tudom, hogy onnan az első utam elhunyt szerettem szobájába fog vezetni.</strong> Hallom, ahogy nyikorog az ajtaja, s a helyiség hűvös szellője is megcsap. S félek, akaratlanul is azt várom majd, hogy a székében ülve találom, olvasás közben.</p> <p>Azt is tudom, hogy leülök majd ágyára, s megpróbálom belerajzolni teste lenyomatát az ágyba, hátha attól életre kel.<strong> Illatát is érzem majd, hiszen az évek alatt a szoba falai beitták azt. A szekrényébe is benézek, találok-e negrót vagy cherrys bonbont.</strong> A könyveit is átnézem újra.</p> <p>Vágyom haza és mégsem. Mert tudom, nem lesz könnyű. De persze tisztában vagyok azzal, hogy <strong>a valóság elől nem futhatom el</strong>. Az velem jön mindenhova. Egy éve még várt volna haza szerettem. Még megölelhettem. <strong>Ma már csak az emlékébe és tanításaiba kapaszkodhatom bele.</strong></p> <p>Nem tudom, a világ kinyílása miért kapcsolódik hozzá. Csak annyi bizonyos, hogy mikor a világ megállt is itt volt bennem. Nem találok rá más magyarázatot csak egy régi igazságot: <strong>elhunyt szeretteink sosem hagynak el minket, öröm és bánat közepette velünk vannak.</strong></p>richhttps://mystique.cafeblog.hu/files/2020/06/photo-1515979861268-1b416865d954-150x150.jpg150150