Kényes kérdés

Ma a társadalmunk alapköveit építő gyermekek létszáma csökken és a párban élő szülők száma is évről évre fogyatkozóban van. A nők magányos életmódra rendezkedtek be, a férfiak vadász életmódra. A fiatal felnőtt lét időszaka kitolódott. Egy nő harminc évesen kezd gondolkodni először komolyan az anyaságon, s egyáltalán azon, hogy ideje lenne már megállapodni. Egy férfi harmincöt évesen még szüleinél lakik, s csak olykor-olykor játszik el a párban élés gondolatával. Hogyan jutottunk idáig? Mi változott meg? Egyedül az anyagi kérdés miatt váltunk ennyire elzárkózottá a családalapítástól? Vagy valami más ok is van a háttérben? Nézzünk utána!

Míg a kilencvenes évek végén még megdöbbenve vettük tudomásul, hogy Hollywood a harmincas nők szinglilétéről forgat sorozatot, addig a 21. század több mint egy évtizedes beköszönte óta, mindez valósággá vált. Minden, ami valaha a filmgyár koholmányának tűnt csupán, ma a hétköznapok világában öltött testet. A nők emancipálódtak. Visszavonhatatlanul, megkérdőjelezhetetlenül (igaz még mindig egy hím soviniszta világ rendszerében), megerősödtek és magukra találtak.  Karrieristák lettünk és öntörvényűek, melyeknek következményeképpen a gyermekvállalás kérdése háttérbe szorult. Férfiak uralta társadalmunk jelentős asszimilálódást követelt meg tőlünk, hogy érvényesülni tudjunk egy új világban, ahol a nők is fontos posztokat tölthetnek be. S bár az áttörést elértük, mégis úgy tűnik ezért óriási árat kellett fizetnünk. Döntenünk kellett. Család vagy karrieréletünkkel zsonglőrködjünk? Az erős, határozott, sikeres és szexi nő vált a férfiak legnagyobb ellenségévé. Éppen ezért, hogy visszaállítsák a régi rendet, új taktikákat eszeltek ki a nők elnyomására és kizsigerelésére. Szexuális játékszert csináltak belőlünk. Na de ne legyünk képmutatóak, tulajdonképpen mi is ezt tettük velük. Felborult a nemi egyensúly, s mindenki azért küzd, hogy övé legyen a döntő szó, ő legyen a főnök egy kapcsolaton belül. A férfiak tologatják a gyermekvállalás kérdését maguk előtt. Ámítanak bennünket, csodás jövőről szövögetett álmainkat szövik tovább, mindenre hajlandónak tűnnek, hogy ágyunkba jussanak. A nők ragadozó módjára lecsapnak a potenciális apajelöltre és olykor egészen meglepő (bár cseppet sem új) praktikákhoz folyamodnak. Egyesek teherbe ejtetik magukat, hogy aztán egyedül vágjanak bele az anyaságba. Mások mindent megtesznek, hogy semmiképpen ne jussanak ennek az örömnek a megtapasztalásához. A szex ma eszköz vágyaink kiteljesedésére, ám fajfenntartó szerepe ugyanakkor hanyatlani látszik. Természetesen a gyermekeket egy kisebb átlagtól eltekintve, mindenki szereti. A nők bolondulnak értük és talán pont ezért is merül fel az emberekben, hogy akkor miért nem vállalnak mégsem. Az anyagi kérdés tényleg sokat nyom a latba, de azért, hogy egy gyereket vállaljon az ember, még mindig nem tűnik hajmeresztő rémálomnak. Persze lehet azzal is jönni, hogy milyen nehéz olyan párt találni, akivel el tudnánk képzelni a családalapítást, s igen, ez is lehet egy akadály. Ott van a munkahely kérdése is, ami ma vagy hiányával, vagy pont a meglétével határolja be az ember lányát és persze ott van az is, hogy egyáltalán mikor kezdi érezni magában egy nő és egy férfi a leküzdhetetlennek bizonyuló vágyat, hogy családot szeretnének alapítani.

Felelősségteljesen akarunk eljárni. Határozott elképzeléseink vannak arról, hogy milyen párkapcsolatban szeretnénk vállalni egy kis jövevényt. Biztosítani próbáljuk szakmai pozíciónkat is, melyből az eltartást képzeljük el, magyarán mindent logikusan kísérlünk meg megtervezni és kisakkozni. Mert a gyermek az igazi elkötelezettség mellett, igazi anyagi befektetést is jelent. Lehet ezt máshogy mondani, lehet ezt szépíteni, de a létbiztonság hiánya szüli a gyermek nélküli párok egy jelentős részét. Hiába sóvárog egy nő egy kis lurkó után, ha józan eszével tudja, hogy harminc éves kora előtt nem tud olyan hátteret biztosítani leendő gyermekének, amilyet ő szeretne. Másrészről a gyermek annyira sok szeretetet képes létrehozni és adni másoknak, hogy mindent megér. A kérdés csak az, hogy ezt mikor merjük, vagy nem merjük bevállalni végül?