Van úgy, hogy minden összejön. Az álmaink, a vágyaink kártyavárként omlanak össze, s mi riadtan állunk a szanaszéjjel fekvő lapok fölött. Ha összeesküvéseket akarnánk gyártani, akkor azt gondolhatnánk, hogy van abban valami szisztéma, hogy a magánélet, a karrier és társadalmi problémák együttesen jelentkeznek. Mintha egy jól felépített rendszer tesztelni akarná, hogy mennyit bírunk még el. Mint valami kiképzés, amelyről nem szólt senki előre, s így felkészülni se nagyon lehetett.
Persze kérdés az is, hogy egyáltalán a bajra fel tudunk-e készülni? Ha ismerjük előre a következményt, akkor nem lépünk rá, a rossz ösvényre? Állítólag mindent meg kell tapasztalni. Át kell élni és érezni, a testünkben, s a lelkünkben, mert csak így, és ezáltal leszünk képesek megtisztulni. Felszabadulni egy tarthatatlan helyzet alól, teljesen tiszta lappal tovább haladni utunkon, s felhagyni azokkal a törekvéseinkkel, amik nem visznek bennünket semerre se.
Jó, jó- mondhatjuk, de honnan tudjuk, hogy egyes elképzeléseink tévesek? Mi van, ha csak a megközelítéssel van a probléma, az ösvénnyel, melyen haladni akartunk, nem pedig magával a szándékkal? Honnan lehet kiszűrni, hogy valami igenis életképes eszme, nem pedig makacs és önfejű személyiségünk begyepesedett koncepciója? Ilyen esetekben érdemes a hitünket megvizsgálni. Felmérni azt, hogy mennyire tudunk hinni önmagunkban, terveinkben. Számot vetni azzal, hogy megtettünk-e mindent, amit képességeink, lehetőségeink megadtak nekünk ehhez. Ha ezekkel megvagyunk, s úgy gondoljuk a tervünk még mindig fontos számunkra, akkor ideje látásmódunkat korrigálni, s az adott témát más szempontok szerint is megközelíteni.
Na persze nem úgy, hogy önmagunkat lebecsméreljük eközben. Csupán elismerjük, hogy módszerünk hibás volt, a hozzáállásunk téves, de ez nem minősítésre, hanem más lehetőségek keresésére ösztönöz bennünket. Szomorú, de igaz, hogy hajlamosak vagyunk dramatizálni. Talán mert szeretjük sajnáltatni magunkat, talán azért mert annyira elkeseredünk a dolgok miatt, s talán azért is, mert néha tényleg minden összejön. Ilyenkor rohanunk egy barát vállán kisírni magunkat, mert szükségünk van támaszra. Igyekszünk mindent kiadni magunkból, mert csak így tudunk megkönnyebbülni és látni, hogy mi az, amit elrontottunk. Egy perspektíva nem attól lesz életképtelen, mert nem teszünk meg mindent, hanem azért válik azzá, mert rossz úton indultunk el felé, s az nem vitt bennünket előbbre.
Elismerni a tévedésünket, igenis nagydolog. Belátni, hogy nem minden jó, amit csinálunk, s elszámolni önmagunkkal is, úgy, hogy az kellően hasson ránk, nagyon fontos! A barátaink rámutathatnak terveink gyenge pontjaira, elmondhatják véleményüket, hogy ők mit csináltak volna, de nem ítélkeznek, és nem vetnek meg bennünket azért, mert rossz napunk/hetünk/évünk van. Elengedhetetlen egy háttér ország, ahhoz, hogy tudjuk, milyen emberek vagyunk. Hogy érezzük nem egy ember és annak egész mivolta bukott el egy-egy alkalommal. Persze nem attól válunk jóvá, hogy vannak, akik kedvelnek, szeretnek és elfogadnak bennünket, olyannak amilyenek vagyunk. Nem is ettől válnak cselekedeteink megbocsáthatóvá, semmiséggé, vagy éppen átformálhatóvá.
A tapasztalások lényege, az élet nagyszerűségének és örömeinek felismerése. Hogy van, aki mosolyt tud csalni arcunkra, hogy van, aki ölelően átfogja derekunkat, s van, aki meghallgat bennünket, mikor örömünk vagy bánatunk van. Szeretve lenni megtanít bennünket arra, hogy hogyan szeressünk jól önmagunkat. Hogyan álljunk fel egy-egy pofon után, s hogyan játszunk tovább az élet sakktábláján.
Barátaink nem azért vannak, mert segítséget várunk tőlük, barátaink azért vannak, mert kedveljük egymást és őszinték tudunk lenni velük. A gond, amely olykor egyszerre jelentkezik életünk majd minden területén, megingat hitünkben. Abban a hitben, hogy van értelme cselekedetinknek, hogy jók az elképzeléseink, s hogy képesek vagyunk arra, amit tenni szeretnénk. Magyarán szorongunk az életünk miatt. Hogy mi történhet még, hogy miért kell így lennie, s miért félünk azt mondani, bocs, most eltévedtem.
Valahogy bármerre is indítjuk el a problémák felszámolására vonatkozó gondolatsorunkat, arra lyukadunk ki, hogy nem vagyunk tökéletesek. Hiába a nagy eszmék, hiába a sok hangzatos vállalás, s hiába a tetterős hozzáállás, ez nem mindig és mindenhol elég. Na, nem azért, mert mindenre életképtelenek vagyunk. Nem is azért, mert nem volt hitünk a dolgok jóra fordulásában. Sokkal inkább azért, mert nem vagyunk mindenre alkalmasak.
Ehhez pedig egy nagyon fontos belátás szükséges. Annak a belátása, hogy nem tudunk mindent jól csinálni, van, amihez nem vagyunk elég tehetségesek, nem mindig vagyunk képesek azt adni a másik embernek, amit ő szeretne, s hogy döntéseink olykor tévesek. Meglehet, kissé komornak hangzik ez a gondolat. Meglehet, sokan vagyunk, akik csak arra tudnak fókuszálni, amit elrontottak. Nem biztos, hogy ez pesszimista gondolkodásmódot takar. Sokkal inkább arra utal, hogy tisztában vagyunk magunkkal!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: