Olykor nagyon jó lenne, ha az ember csak úgy ki tudná pár napra tépni a szívét. Hogy ne fájjon, ami elmúlt, s ami miatt megállíthatatlanul folynak az ember könnyei. Persze az egész önmagunk sajnálatáról szól. S igen, kevés ennél szánalmasabb dolog van, mint amikor azon siránkozunk, amit nem kaptunk meg, vagy megkaptunk ugyan egy rövid időre, de nem voltunk képesek megtartani. Az érzelmeink néha óriási terhet jelentenek a mindennapi életünkre nézve, s ha nem akarunk valakit már szeretni, védekezésként megpróbáljuk gyűlölni, vagy ha az nem megy, legalább közömbösen vele szemben viselkedni. Ha sikerül.
„A szerelem sötét verem. Benne vagyok, benne vagyok, nem láthatok, nem hallhatok.” Mennyire igaz ez a pár sor! És mennyi minden benne van. Amikor két ember egyre közelebb és közelebb kerül egymáshoz, egyben azt is jelenti, hogy az elszakadás annál fájdalmasabb lesz, ha egyszer szétválnak útjaik.
Nehezen emésztjük meg, hogyha a sors vagy saját rosszul meghozott döntéseink más utat rendelnek nekünk, mint mi azt szerettük volna eredetileg. Rosszul esik nekünk, hogy bármennyire is igyekeztünk egy ember szívét elnyerni és szerethetővé válni a szemében, csupán empátiát tudtunk belőle kicsikarni. Vagy esetleg pár hétre ugyan már közel járunk a szívéhez, de valamiért a közepébe mégsem tudunk bekerülni.
Előfordul, hogy tudtunkon kívül saját ellenségeink vagyunk. Gyötrődünk a szerelem vagy szeretethiány végett, s amikor közeledni próbálnak hozzánk, mi még csak észre sem vesszük. Pedig arra vártunk már nagyon régen. S mikor eljön a pillanat, még csak fel sem fogjuk ésszel. Annyira elsüllyedtünk már saját álomvilágunk és önsajnálatunk bugyrában, hogy mikor kopogtatnának a szívünk ajtaján, mi már nem halljuk meg. Tévedésnek, önmagunk vágyainak visszhangjának tűnik, s nem, már nem tudunk hinni. Többé már nem.
Talán tényleg az a legnagyobb baj, hogy nem tudjuk magunkat jól szeretni és értékelni. Hogy kívülről akarjuk megerősítetni önmagunk szeretethetőségét és értékességet. Másoktól várunk válaszokat arról, milyen emberek vagyunk, s mikor nem azt kapjuk vissza, amit szeretnénk magunkról hinni, teljesen kétségbe esünk. Persze ez meglehetősen klisészerűnek hangzik. Hiszen szeretni magunkat már megtanultuk így vagy úgy, nem ez a legfőbb probléma. A baj az, hogy nem tudunk birtoklási vágy és főként feltétel nélkül szeretni másokat.
Amikor megcsalnak bennünket, miért siránkozunk? Hát nem azért, mert a büszkeségünkön esett csorba? Nem gondoltuk, hogy ez valaha megtörténhetett volna velünk, s mikor rájövünk, hogy pótolhatók vagyunk, lecserélhetők, akkor dühbe gurulunk. Nem a másik „szörnyű” tette végett válunk agresszívvá, hanem önmagunk valószínűleg nem elegendő teljesítményéért. S milyen létjogosultsága van a plátói szerelemnek? Hát nem arról szól az egész, hogy önmagunk vágyait, elképzeléseit vetítjük ki egy emberre, akit alig vagy egyáltalán nem is ismerünk? Eleve halálra ítélt érzéseket szökkentünk szárba, s a lelkünk mélyén pontosan tudjuk, hogy soha nem fog a szerelem beteljesülni.
Mégsem döntünk másként. Hinni akarjuk a lehetetlent, s önmagunkat akarjuk szeretni egy álomképen keresztül. Belemenekülünk önmagunk dédelgetésébe. Ha más nem tud szeretni bennünket, akkor majd szeretjük mi magunkat. Védekezési mechanizmusunknak hála egészen mély vermekbe tudjuk magunkat rángatni. Mert bár szó szerint nem tudjuk kitépni szívünket, de a sok csalódás, rendszeres kudarc végül kikezdi érzelmeink.
Szívünk köré kőfalat építünk. Játszunk, s eltaposunk másokat, hogy nyerjünk. Nálunk alacsonyabb elvárással rendelkező embereket vonzunk magunk köré, hogy tudjunk felettük uralkodni. Hogy bosszút álljunk, hogy mi okozunk most másoknak szenvedést. Már nem akarjuk, hogy szeressenek. Most már elegendő, ha rajonganak értünk, s mi önmagunkat eléggé imádjuk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: