Szomorú tavasz

A lány minden porcikájával a természetbe kívánkozott. Nem vágyott másra, csak a szél érintésére orcáján és a friss tengeri levegő simogatására. Hallania kellett a tenger morajlását. Tudta, most egyedül a tenger zúgása az, amit lelke képes meghallani. Szívében összetört álmok darabjai hevertek szanaszét, ami testét is gyengítette már egy ideje. Erőt kellett gyűjtenie. A természethez kellett fordulnia. Semmi sem képes úgy begyógyítania a sebeket, mint a madarak, a fák és víz hangjai- mondta neki egyszer valaki. Semmi más nem érhetett el most szívéig. Vágyott a természetre. Úgy kívánta, ahogyan a szerelmesek kívánják egymást, szerelmük hajnalán. Mikor még nem képesek egymással betelni. Mikor még minden annyira játszmák nélküli.

Már nem emlékezett rá, milyen régóta játszotta a rá kirótt szerepet. Nem emlékezett arra sem, milyennek is kellene neki lennie. Csak halvány ködös képek sejlettek fel elméjében, hogy mennyire örömteli és mennyire szabad lény volt valaha. Mindig mosolygós arcát, most a fájdalom és mély csalódottság ráncai keretezték be. S hirtelen világossá vált, hogy nincs benne már semmi sem gyermeki énjéből. Elérkezett az idő, hogy felnőtté váljon. Szomorú volt ebbe belegondolni. Körülötte még ott hevertek gyermeki létének bizonyítékai. Ám lassan tisztába kellett jönnie azzal, hogy énjének egy része, már régóta a kibontakozásra vár. Hisz élt benne egy nő, aki Nővé akart válni.

Egy olyan Nő, aki lelke mélyén mindig tudta mit akar és vár önmagától és másoktól. Akinek a céljai világosak voltak, és aki azt is tudta, hogy az út ameddig az álmait eléri, nagyon hosszú és végtelenül göröngyös lesz. Számított a küzdelemre. Mégis most olyan nehéznek bizonyult elfogadnia ezt. Nem érezte senkinek az oltalmát és ettől most rémült lett. Félt az ismeretlentől és félt attól is, hogy rossz felé viszi majd végül esze. Mert nem volt kérdés, most még az esze vezette. A szívét elásta egy mély verembe. Nem volt szabad éreznie. Szerette volna, ha szeretik, de ha valaki igazán szeretni kezdte, megrémült. És ilyenkor mindig hibát vétett. Nem engedte közel azokat, akik szerették. Főként azokat nem, akiket ő is olyannyira szeretett. A múlt emlékei rettentő nehéz kövekké váltak, amelyeket el kellett engednie. Félt, valósággal rettegett, hogy a szeretett személyt elveszítheti, s ettől még inkább zárkózott lett. Inkább egyedül szenvedett tovább. Úgy hitte, ő nem érdemli a szerelmet és szeretetet. Mindig erre készült, más nem volt elképzelhető ebben az életben.

Pedig olyannyira összetörten feküdt a földön akkor már. A kövek végül összezúzták testének minden porcikáját. Valaki kinyújtotta felé kezét, egy pillanatra meg is fogta, elérte a másik szívét, de a félelem végül győzött felette. S ettől még boldogtalanabb lett. Nem engedett magához végül már senkit sem. Egyedül maradt. Szomorúan és végtelenül magányosan. Tudta, ez az ő hibája. Ő zárkózott be. Nem tudta már a rá kirótt szerepet vállalni. S bár nem volt beteg, sem őrült, a teste és szíve mégsem engedelmeskedett neki. Valami végérvényesen átalakult benne és körülötte. Hogy pontosan mi, ő maga se tudta. De valami megváltozott, érezte. Éjszakái kegyetlenül álmatlanul teltek, vagy ha mégis elaludt újra és újra furcsa és érthetetlen álmok bombázták elméjét és szívét. Elveszett ezekben az álmokban. Vágyai különböző alakot öltöttek, de világosan sohasem beszéltek. Metaforákat kellett megfejtenie. Színek, hangok, illatok járták be álmait és lelkében mély gyökeret vert egy érzés. A szeretet próbált utat törni magának lelkében.

A szeretet ereje akart győzni, az elme felett. Kemény csata volt ez, de a háborúnak a kimenetele, még nem döntetett el. Önmagát szeretni, olyannyira lehetetlennek tűnt. Önmagát elfogadnia még nehezebbnek. Pedig csak ennek a kettőnek együttes létéből hozhatta létre önnön egységes valóját. Csak ebből a kettőből, semmi másból!