Az én életem, az én testem Nem közügy!

A minap szembesültem a ténnyel, hogy a házasság és a gyermekvállalás közügy. A világ bizonyos kérdésekben nem változik, és ugyanott tartunk felfogásban, mint 30 vagy akár 100 évvel ezelőtt. Attól függetlenül is, hogy állítólag felvilágosult társadalomban élünk. Mindenki beleszól mások magánéletébe, természetesen kéretlenül.

Nem tudom, hogy állnak a kérdéshez az eredendően feminista nézeteket valló nők, de engem borzalmasan frusztrál, hogy kéretlenül szólnak bele teljesen idegen emberek az életembe. A szomszédtól kezdve, a közérzetesen át egészen a politikusokig, mindenki, el akarja dönteni helyettem, hogy mikor menjek férjhez és szüljek gyereket. Valamiért kissé déja vu érzésem van ezzel kapcsolatosan, bevallom. Úgy emlékszem a történelemkönyvem hasábjain valamint nagyanyám és anyám beszámolóiban hallottam ilyenekről már korábban is…

 „Csak akkor vagy valaki, ha házasságra lépsz és minimum egy gyereket szülsz (vagy ha hármat, akkor még meg is jutalmazunk érte). „ Olyan ismerős szöveg ez, nem? Vagy tévedek?

A múltkor apám szomszédasszonya is megtalált. Tekintet nélkül arra, hogy csak köszönő viszonyt ápolunk évek óta, mégis „beszélgetni” kezdtünk. A könnyed hogy vagy kérdéstől laza három mondattal később eljutottunk egy igen erélyes beszólásig, „Kellene már egy gyerek is.” mondta ő, én meg rávágtam, hogy persze (csak, hagyjon békén), és mentem tovább. Aztán persze azon morfondíroztam miért érzik az emberek közügynek azt, hogy szülök-e? Vagy azt, mikor megyek már férjhez, hiszen hosszú évek óta párkapcsolatban élek? Ha nem lenne párkapcsolatom, akkor abba kötnének bele, miért nem járok el társaságba többet (árulva magam, mint egy darab húst a piacon) és teljesítem azt, amit, minden nőnek kötelessége? Mindez 2016-ban, nem a múlt század közepén, vagy a hetvenes években, hanem itt és most.

Azért is tartom ezt egy nagyon tapintatlan kérdésnek, mert az emberek nem gondolják végig, hogy esetleg valami olyanba nyúlnak bele, ami kényes téma. Mert például mi van, ha olyan betegségben szenved egy nő, ami miatt nem tud gyereket szülni, viszont ezt nem akarja ország-világ elé tárni? Vagy mi van akkor, ha már évek óta próbálkoznak a párjával, és a harmadik vetélésen van túl? Az emberek esztelenül és érzéketlenül szólnak bele olyan magánügyekbe, amikhez az égvilágon semmi közük! Tudom, persze más háza táján söprögetni mindig egyszerűbb. Én is mondhattam volna apám szomszédasszonyának, hogy és a kedves lánya, hogy boldogul három gyerekkel egyedül? (A férj otthagyta egy fiatalabb nőért). De nem teszek ilyet, mert ez nem rám tartozik. Tartsuk már tiszteletben egymás magánéletét és döntéseit, emberek!

Egy nő életében a házasság és gyermekvállalás komoly kérdések (ugyanúgy, mint a férfiaknak is). Nem célszerű nyomás alá helyezni a fiatalokat és idősebbeket, hogy de menj már férjhez, szüljél már, mert ez az élet rendje. Sokan, (tisztelet a kivételnek) gondolkodás nélkül, menekülésképpen mentek férjhez és szültek gyereket. Ezekből a történetekből aztán rengeteg keserűség, házasságtörés, megnyomorított lelkű gyermek született. Vagyunk páran, akik szeretnének érett döntéseket hozni. Nem elkapkodott és kötelességből meghozott választásokként a házasságot és gyermekvállalást definiálni. Egzisztencia, otthonteremtés, stabil párkapcsolat és gyermekáldás, ez lenne az ideális. Ha pedig valaki ezekből egyik vagy másik lépést nem tudja teljesíteni vagy kihagyja, az egyedül csak rá tartozik és senkinek semmi joga afelől ítélkezni, hogy ő milyen életet teremt magának.

Ismerek olyan anyát, aki bár tudja, hogy nem túl jó párkapcsolatban él a lánya, mégis unokáért vekeng. Már ne is haragudjon a világ, de milyen anya az, aki arra bíztatja a gyerekét, hogy szüljön olyannak, akitől legszívesebben szabadulna? Persze értem én, hogy az anyaságot szeretné, ha a lánya is megélné. Na de az ár érte kicsit magas lenne… Nem véletlen, hogy a házasságok már nem köttetnek akkora számban, mint ezelőtt harminc éve. Az sem, hogy a fiatalok, egyre később vállalnak gyereket (lehetőség szerint inkább érettebb fejjel). Rengeteg negatív tapasztalat van már a birtokunkban látván szüleink életét. Persze nem törvényszerű, hogy ugyanazokat a hibákat elkövetnénk, de azok, amiket láttunk, megéltünk, nyomot hagytak rajtuk és bennünk. Éppen ezért szeretnénk már békében élni. Úgy, hogy a házasság vagy a gyermekvállalás ne számítson közügynek, hanem maradjon magánügyünk. Majd mi eldöntjük, mit akarunk kezdeni magunkkal. S mi az, amitől kiteljesedne így vagy úgy az életünk.