“Meg kell értened! Nem szerethet téged mindenki!” Ez a mondat sok-sok évvel ezelőtt hangzott el egy számomra fontos személytől. Akkoriban azon voltam, hogy mindenkinek megfeleljek. Lehetetlen vállalkozás volt persze, de még nem tudtam megérteni. 
Már csak azért sem, mert szeretethiányos gyerekként mindenhonnan apró szeretetmorzsákat szedegettem. Számomra egy mosoly vagy egy kedves szó, igazi ajándékoknak számítottak, mert a szeretet lehetőségét láttam ezekben.
Mindez persze annak volt köszönhető, hogy az én családomban is, mint sokunknál még, dúlt az érzelmi analfabetizmus. Apámat, az ő apját és annak apját arra nevelték, hogy a sírás gyengeség, s hogy az érzelmek kimutatása sebezhetővé teszi a férfit. Ezért aztán semmi másra nem fordítottak figyelmet, mint, hogy a fizikai erő meglátszódjon a testen és áthassa a lelket. Azért is, mert a férfi szerepe a családfenntartás, s így nem lehet gyenge, vagy érzékeny.
Nem is mutatta ki felém soha apám szeretetét. Pedig tudtam, hogy szeret, de megölelni vagy megdicsérni valamilyen eredményért nálunk nem volt szokás.
Nem ismerek olyat, aki ne ismerné az érzelmi elfojtást. A generációkon átöröklődött lelki ostorcsapást.
Mi nők is kaptunk belőle, nem is keveset. Nem véletlen, hiszen a nőket sok időn keresztül arra nevelték, hogy nekünk kell minden érzelmi terhet viselnünk. Jól megtanították nagyanyáink, hogyan fordítsuk el fejünk és legyünk megértőek a férfival, akármit is tesz. A „Csak addig bírd ki, amíg a gyerek fel nem nő”- talán ismerős sláger is egyeseknek…
Ezek a szerepminták persze az idő változásával párhuzamban, finomodtak, de nem lettek eltávolítva. Nem is csoda, hiszen azt visszük tovább, amit anyánk tanult meg az anyjától, az pedig az ő anyjától, és így tovább…
Ennek tükrében viszont már érthető, miért is vagyunk annyian, akik képtelenek elfogadni és értékelni önmagukat? Elvégre a szülők, akik gyermekkorunkban az egyetlen közelről ismert felnőtt mintáink, egyszerre tudtak örömöt előidézni és károkat okozni bennünk, amik aztán kihatással voltak önmagunk megítélésében is.
Persze lehetőségünk mindig van arra, hogy kitörjünk az ördögi körből.
Hiszen már azzal előnyben vagyunk, azokhoz képest, akik egész életük során szüleik életét élik tovább anélkül, hogy erről bármiféle sejtésük lenne, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy gond van az önértékelésünkkel.
Felnőttként jogunkban áll már kételkedni szüleink döntéseiben és nézeteiben. Például azért, mert csak akkor kaptunk elismerést, ha példásan viselkedtünk és kitűnő bizonyítványt vittünk haza, s ezzel csak olykor éreztük azt, hogy szeretnek. Éppen ezért lettünk törtetők, karrieristák, kíméletlen vezetők. Mert azt hiszi bennünk a kisgyermek (még mindig), hogy csak úgy kap szeretetet, ha mindig és mindenből a maximum pontszámot éri el.
Akkor is, ha, azért nem merünk kilépni rossz helyzetekből, mert azt hisszük, jobb nem jár nekünk. Akkor is mikor azt hisszük, ostobák vagyunk, alkalmatlanok az álommelóra, igazából apánk vagy anyánk beszél belőlünk. Ha magunkhoz nem vagyunk jók és nem szeretjük azt, akik vagyunk, tulajdonképpen semmi mást nem csinálunk, mint szabotáljuk az életünk. Szóval ideje eldönteni: Akarjuk magunkat helyesen megítélni és szeretni végre, vagy csak hibáztatjuk mindenért a szüleinket vég nélkül?
Tudom nem túl nagy segítség, azt mondani, a szeretethiányos embernek, hogy szeresd magad. Még akkor sem, ha számtalan könyv és önsegítő csoport tanítja. Ezek hellyel, közzel működőképesek is lehetnek, de legtöbbször csak időlegesen. Elég egy rossz nap, amikor minden és mindenki újra ellenünk ”esküszik” és újra ugyanott vagyunk, mint mielőtt azt a sok pénzt ki nem adtuk önmagunk megszeretésére.
Nehéz feladat, feladni jól berögzült szokásainkat. Főleg ha ezek tanult minták a családunk köréből. Én is megjártam az utat, s számtalan módszert kipróbáltam. Olvastam pszichológiai és spirituális könyveket szép számban. Három éven át, próbáltam önmagamra találni. Jártam pszichológusnál, hipnotizőrnél, majd végül még három évig pszichológiát is tanultam.
Mindez azonban (nekem) csak arra volt jó, hogy megismerjem a többi ember lelkét, de nem a sajátomat. Éppen ezért annyira be is sokalltam az egésztől, hogy félre is tettem a dolgot. Helyette küzdöttem azokért a materiális céljaimért, amelyekben önmagam vágyait teljesíthettem. Mint kiderült, ez bizonyult aztán a valódi segítségnek önmagam számára.
Mert, bár támpontokat és lehetőségeket valóban szereztem tanulással és olvasmányokkal, de a személyre szabott megoldáshoz, nekem kellett megtalálnom az utat.
Persze hazudnék, ha azt mondanám nem váltak hasznomra olvasmányaim és tanulmányaim. Hiszen ezek által jöttem rá, például arra is, hogy mennyire fontos figyelni a belső hangunkra és azt merni, követni. Megérzéseink sem csalnak, ha azok a szívünkből jönnek! Mint, ahogy az is biztos, hogy meg kell tanulni kétségeinket is kezelni, például úgy, hogy még jobb teljesítményre ösztökéljük lelkünket. 
Próba nélkül nincs siker; és a bukás, mint olyan nem létezik. Mert az igazi vesztes az, aki valójában meg sem próbálja azt véghez vinni, mint amire szíve mélyén vágyik.
Közhelyes, de igaz, szeretni magunkat azzal (is) tudjuk igazán, ha megtanulunk elengedni. Berögzült destruktív mintákat (pl.: szüleinktől) s újakat beépíteni a helyükbe. A megbocsátás sem feltétlen a nagylelkűségről szól. Sokkal inkább arról, hogy magunkkal szemben vagyunk jók, mikor megbocsátjuk a megbocsáthatatlant is a másiknak (de nem feledjük), hogy ne mérgezze harag lelkünket tovább semmilyen formában.
Anyám mindig azt mondta, a szeretet érezni kell, nem mondani. Ez igaz, csak az volt a baj, hogy én nem tudtam, mit értek a szó alatt, mikor gyermek voltam. Ma már tudom a szeretet törődésben, odafigyelésben, elismerésben van jelen igazán. Egy olyan, minden porcikánkat átjáró érzéshullám formájában, amikor a lélek darabjai összeállnak örömtáncot járni. Mindez bennünk van, nincs ehhez szükség másra. Ez az, amit szeretnénk mi mindannyian valójában átadni a következő generációnak.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: