Sokan vagyunk, akik próbálnak gyógyírt találni testi és lelki tüneteikre. Igyekszünk úrrá lenni a fájdalmon, hogy az élet napos oldalán maradjunk, s ezért olykor kísérletezünk önmagunkon mindenféle csodaszerrel. Előfordul, hogy ugyanezen okból, úgy teszünk, mintha nem is létezne testünkben semmiféle betegség, (s reménykedünk majd így becsapjuk a szervezetünk). Míg nem le nem dönt a lábunkról egy influenza, vagy egy derékbecsípődés, ne adj Isten valamilyen egészen komoly kimenetelű betegség.
Mind igyekszünk jól élni, amihez az is hozzátartozik, hogy egészségesek szeretnénk lenni. Ehhez aztán vitaminokat viszünk be a szervezetünkbe, ha szükséges gyógyszereket is, hogy, tovább maradjunk az egészségesnek vélt talajon testünkkel. Olykor titkon azt reméljük, ezzel kiküszöbölhetjük azt a csorbát is, ami a lelkünkben sebet képzett. Persze, ameddig csak tüneti kezelést alkalmazunk, nem jutunk előbbre.
Szakirodalmat olvasunk, eljárunk az orvoshoz, akitől azt várjuk, hogy majd segít jobban lenni. Különböző kúráknak vetjük alá magunkat, sportolunk, mégsem javul lelki életünk. Minden próbálkozásunk ellenére sokan vagyunk, akik folyton valamilyen kisebb vagy nagyobb betegséggel küzdenek, szinte egész életükben.
Olyanok vagyunk, mint a Mátrix alkotóelemei, akik komótosan teszik a dolguk, de semmit nem tudnak igaz valójában átélni és ezzel átérezni.
Jó néhányan vagyunk, akik nem tudjuk, hogyan kell igazán élni. Mintha valami vagy valaki gátat állított volna a jó és dolgok teljes valójában való megélése elé, s mintha minden figyelmeztetés ellenére sem akarnánk tudomásul venni, hogy valami bennünk és körülöttünk nem jól működik.
Hiányos ismereteink vannak arról, hogy mit jelent betegnek lenni, de betegségtudatunk mégis sokkal erősebb, mint az életszeretetünk. Nézzük, hogyan megy el mellettünk az élet, ahelyett, hogy tevőlegesen is részt vennénk benne, aztán csodálkozunk, mikor testünk jelez, hogy nem bírja elviselni már ezt a látszatéletet.
Igyekszünk homokba dugni a fejünket, s úgy tenni mintha nem vennénk észre, hogy elfelejtettük megélni az életet, s vele együtt önmagunk teljes lényét. Még sem akarunk, vagy sokkal inkább merünk betegségeinknek jelentőséget tulajdonítani és foglalkozni azoknak lelki formájával. Könnyebb a gyógyszeres fiókba nyúlni, orvoshoz elmenni, a látszólagos problémát megoldani, mint önmagunkért felelősséget vállalni.
Míg irigykedve figyeljük, hogyan élik meg mások az élet nagy dolgait, mi csak álmodozunk mindarról, mit szeretnénk, ahelyett, hogy tennénk értük. Önmagunkat kalitkába száműzzük, s még csak nem is vesszük észre. Felületesen élünk. S ez azt jelenti, hogy felületesen is oldjuk meg felmerülő egészségügyi (és lelki) problémáink.
Annak ellenére is, hogy a betegségeknek mindig van céljuk velünk. Olykor mérgekkel túltelítődött szervezetünk arra szólít fel, hogy végre zárjuk ki életünkből romboló emberi kapcsolatainkat. Máskor egy megfázás azért tör a napi rutinba, mert túl sok minden történik egyszerre, amit képtelenek vagyunk feldolgozni.
Felmerülő fájdalmaink a szeretet és gyengédség hiányára utalnak életünkben, míg halálos betegségeink az élettől való félelemre, a bennünk élő folyamatos bizonytalanságérzetre, és a bántások megelégelésére próbálná utolsó lehetőségként felhívni figyelmünket.
Nem kell ahhoz hinni a holisztikus gyógyászatban vagy jártasnak lenni a pszicho analitikában, hogy lássuk, testünkre hat lelkünk állapota. Persze nem kell lemondani a kisebb-nagyobb betegségekre szánt gyógyszeres és egyéb kúrákról, de mint mindennek, annak is oka van, hogy miért ez vagy az a betegség támadta meg testünket. Amelyet nem árt, ha átgondolunk.
Hajlamosak vagyunk egy-egy felszínre jutó problémánál leragadni. S csak arról tudomást venni, ami kézzel fogható, amit képes könnyedén megemészteni szellemünk. Ha görcsöl a hasunk, beveszünk egy görcsoldót, ha el kezd hullani a hajunk, akkor megvesszük a legújabb hajnövesztőt.
Azzal azonban, hogy mégis miért történtek ezek pont most velünk, már nem foglalkozunk.
Ráfogjuk a közelgő cikluskezdetre, az utolsó utáni gombócra, vagy arra, hogy nem viseltünk télen sapkát. Ezek az okok igazak is meg nem is, mert igen, ezek okozhatják és okozzák is a felmerülő problémákat, de ez még mindig csak a felszín megkapirgálása, s nem a mélyben megbúvó probléma feltárására utaló magatartás.
Valljuk be, sokszor tényleg nem merünk lejjebb ásni. Nincs bátorságunk a mélybe ereszkedni, mert azokat a „betegségeket” amik ott vannak, már nem tudjuk külső segítséggel orvosolni. Ahhoz csak önmagunkra számíthatunk.
Olykor olyannyira engedjük elfajulni a dolgokat, hogy végül nincs más választásunk csak az, hogy önmagunkba fordulunk. Olykor nem akarunk úgy élni és érezni, ahogyan mindenki más körülöttünk, s ezért annyira kicsúszunk az egészséges pályáról, hogy elkezdünk beszürkülni. A test ilyenkor nem tud már mást tenni csak azt, hogy elfordul tőlünk. Elvégre mit tehet azért, hogy rájöjjünk máshogy is lehet élni? Erőszakkal nem tud hatni ránk, így elveszi tőlünk a legfontosabbat, az egészségünk. Így talán majd hajlandóak vagyunk foglalkozni azzal, ami beteggé tette lelkünk (és testünk)!
folyt köv.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: