Szívből élni életünk hajnalán és delén, vagyis az első és utolsó pillanatokban szoktunk igazán. Akkor még nincs, vagy már nincs miért játszmákat folytatni, erősnek mutatkozni, s eljátszani a kősziklát. A csecsemő még ösztönszerűen él, egy felnőtt, erre már nem képes. Azért, mert nem tudja mit szabad és mit nem megmutatnia magából a világnak, azért, hogy még ne lássák gyengének.
Vannak, akiknek szemében az érzelmek kimutatása egyet jelent azzal, hogy ők vesztesek. Éppen ezért igyekszenek elrejteni, elhallgatni, vagy ne adj Isten, letagadni érzéseik, hogy mások „erősnek” tartsák őket. A szomorú az, hogy nem veszik észre, az igazi bátorság ebben a világban, pont az lenne, ha mernének és tudnának szívből élni. Benne lenni a pillanatban, élvezni az ízeket, érintéseket, együttléteket szeretteikkel, s vállalni a konfrontációt is azért, hogy ne legyenek az érzések szőnyeg alá söpörve.
Három ember van az életemben, akik azt bizonyítják számomra, mennyire fontos lenne, hallgatni szívünkre. Az egyik a nagymamám, a másik kettő két jó barátom. Mindhárom történet más, de egy közös van bennük: A szereplők magukba fojtották érzéseiket, s ezt szívük megsínylette.
Mamám egész életében másoknak rendelte alá magát. Nem foglalkozott érzéseivel, beletette szívét a munkába és a gyermeknevelésbe. Férje sokat hagyta magára, így mamám egyedül dolgozott. Megalázta nagyapám, mint nőt, és mint embert is. Ő hagyta, mert a gyermekeinek jót akart. Édesanyaként, feláldozta magát értük, a gyermekek pedig úgy hálálták meg neki, hogy nem akarták engedni, hogy 35 év után elváljon, aztán mikor mégis elvált, azt nem akarták, hogy újra férjhez menjen.
Ennek eredményeként egyedül él, 36 éve. Társ nélkül, csak a gyerekeinek, s az unokáinak szentelve magát. Így döntött, de a szíve, már régen megszakadt a bánattól. 50 évig élt megszakadt szívvel, aztán három éve műteni kellett…
Most jól van, s egy kicsit mintha végre jobban kinyitná szíve ajtaját. De egész életét úgy élte le, hogy a szeretetet sosem tudta kimutatni igazán.
Egy 48 éves barátom tavalyelőtt esett át szívműtéten. Először infarktus érte, majd még rosszabbul lett. Volt egy lány az életében, akit nagyon szeretett. Annyira, hogy elengedte kezét, útjára bocsátotta, mert ő már nem tudta gyermekkel megajándékozni, s ezt a lehetőséget nem akarta elvenni szerelmétől. Lett másik párja gyorsan (ő a kutyaharapás szőrével típus), de nem bírta feldolgozni az elválást, mert bár jót akart a lánynak, a szíve még mindig a hozzá húzná…
Van egy idős barátom is, aki tavaly, 70 évesen még maratonit futott, aztán idén januárban szívrohamot kapott, s most pacemakerre vár. 9 éve ismerjük egymást, s mindig azt gondoltam, azért vagyunk jóban, mert lányára emlékeztetem. Lánya 20 éve egy német férfihoz ment hozzá feleségül. Németországban él, oda szülte gyermekeit, így a nagypapa és a nagymama az, aki ingázik sokat (persze ők is jönnek, amikor tudnak).
Az idős barátom, imádja lányát. Beleszakadt a szíve, mikor az tőle 1500 kilométerre költözött. Nem mondhatta neki, hogy maradjon, a lánya boldogságát tartotta szem előtt. Így sosem mondta el neki azt sem, hogy mennyire fájó a hiánya, s milyen nehéz a folyamatos búcsúzkodás…
Nem szabad elfojtani érzéseinket. E három embernek tényleg megszakadt a szíve. Azért, mert jót akartak szeretteiknek, tettüket a szeretet vezérelte, de ők maguk ebbe belerokkantak. A szeretet csodálatos, de jó lenne, ha nem akarnánk mindig kősziklát játszani.
Én sokáig nem gondoltam, hogy ilyen van. Ám az utóbbi négy év bizonyítja, fontos, hogy kimutassuk és kimondjuk érzéseink. Azt hisszük mindent kibír a szívünk, de ez tévedés. Figyelni kell rá, mert ha nem követjük szívünk szavát, s mindig csak mások szívét ápoljuk, attól a mi szívünk még megszakad a ki nem mondott érzéseink súlya alatt…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: