14 éves voltam, mikor lett egy barátom, akit mindenki csak a Pucckirálynőnek hívott. Na, nem azért, mert nőnek öltözött férfiként, hanem azért, mert a viselkedése olyan volt. Eredeti nevén Bálint, szőke volt, kék szemű és egy kicsit köpcös. Hangja, akár egy operaénekesnőé, arca meg olyan bájos, s sima, hogy ma is csak évente kétszer kell borotválkoznia.
Barátságunk arra épült, hogy ő igyekezett belőlem nőiesebb nőt faragni, én meg egy kicsit több férfiasságot hozzáadni (hogy ne bántsák a többiek). A lázadó korszak kellős közepén találkoztunk, akkor, amikor mindkettőnk lelke meg volt sebezve. Az én szüleim elváltak, ő meg az általános iskolás osztályfőnöke szavait cipelte magában. Kollégisták voltunk, hétvégeken együtt jártunk bulizni, aludtam náluk néhányszor.
Anyukája egy ideig reménykedett abban- aztán elengedte nagyon helyesen – hogy „rendes” barátnője leszek Bálintnak. Az én mamám meg mindig azt kérdezte tőlem: „Na, kigyógyult már Bálint a melegségből?” Én mindig méregbe gurultam, mert 14 évesen is tudtam, a homoszexualitás nem betegség. Mamám persze csak húzta az agyam, mindig különcnek tartott barátaim miatt.
Persze Bálint anyukája és mamám is elfogadta és megértette idővel, hogy Bálintot úgy nem érdeklik a nők, s ez nem fog megváltozni. Mindig nők közt érezte jól magát, férfiak közt alig-alig. Mire nyolcadikos lett, osztályfőnöke közölte is vele, hogy: „Bálint fiam te homokos vagy”. Az én drága barátom ezt, az első teás-vodkás ivászatunkon mesélte el nekem, mikor összebarátkoztunk. Ő maga, csak két év után tudta magát ekképpen aposztrofálni…
A kollégium fiúkörletében eleinte mindenki ódzkodott tőle. Rózsaszín köntöse volt, filctollal festette ki körmeit, s ha dalra fakadt, a kollégium egész auláját betöltötte operaénekesnőket megszégyenítő énekeivel. Kisgyerekekkel rakták egy szóbába, s ő lett a tyúkanyó. Eleinte a szülők tiltakoztak, aztán mikor rájöttek a Pucckirálynővel nincs semmi baj, már maguk kérték, hogy mellé kerüljenek a gyerekek, mert képes volt őket nevelni, a kicsik hallgattak rá.
Az iskolában bántották, a kollégiumban kirekesztették a fiúk. Viszont rengeteg lánybarátja lett, bár azért az néha fura volt, mennyire imádja a női testet mustrálni. Aztán rájöttünk, irigy volt, mert az ő női lelke egy férfi testébe szorult. Évek alatt, de aztán a fiúkörlet is elfogadta őt, sőt, el is tudtak vonatkoztatni „másságától” s lettek fiú barátai is.
Persze teljes bizalmába nem mindenkit fogadott, így én voltam az, akinek elmesélte, mikor egy biztonsági őr szerelme lett. Velem osztotta meg, hogy el akarnak menni külföldre, mert itt, ebben az országban sohasem vállalhatnak közösen gyermeket. Aztán a párja féltékeny lett a bizalmi kapcsolatunkra, s egy ideig került engem Bálint. Mikor szakítottak, minden visszaállt a helyére, bár sokáig tipródott.
Túl korán találkoztak, a férfi túl birtokló volt, s ezt Bálint nem bírta. Sokáig nem volt senkije, akkor se, mikor már dolgozott. Nehezen talált párt, kevés normális, komoly kapcsolatban gondolkodó emberrel találkozott. Pedig mi úgy indultunk a nagy betűs Életnek a 2000-es évek közepén, hogy azt hittük, 10 év elég ahhoz, hogy megváltozzanak bizonyos nézetek.
Reméltük, hogy egyszer csak levetkőzik az emberek az előítéleteik, s nem kell bujkálni, letagadni a melegeknek önmaguk. A helyzet azonban az, hogy még mindig itt tartunk. Pedig barátom nem hirdeti magáról, hogy ő „más”, nem járt felvonulásokon soha, sőt, lányoknál is próbálkozott, de persze nem volt vonzalom. Még mindig csak néhány olyan ember van, akinek teljesen mindegy, hogy mit csinál egymással két férfi vagy két nő.
Amikor más országokban járok, s látok férfiakat kézen fogva, mindig Bálintra gondolok. Örömmel tölt el, hogy vannak helyek, ahol a szerelem elfogadott, függetlenül attól, hogy azonos vagy különböző nemű emberek között jött létre és ezt az emberek nem félnek felvállalni a világ előtt. Szeretném azt hinni, hogy ez Magyarországon is meg fog történni egyszer, bár kérdéses, a mikor. Főként azért, mert barátomon még ma is akkora a nyomás a külvilág felől, hogy, bár egy ideig elfogadta önmagát, most megint egy nővel próbálkozik (sikertelenül), hogy ne bántsák…
Néha olyan, mintha a kőkorszakban lennénk, ahol nincs egyenjogúság. Annyira nincs, hogy sok ember vagy elmegy az országból, hogy nyugodtan élhessen, vagy letagadja önmagát. Miért tartunk ott még mindig, hogy nem vállalhatja senki azt, aki és ami? Miért üldözzük, bántjuk egymást, miért nem tudunk elfogadásban élni?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: