Ki érdemel második esélyt?

Van úgy, hogy emberek tűnnek el életünkből. Kilépnek közegünkből, szívünkből, mert nem bírnak velünk maradni. Képtelenek egyes döntéseinket megérteni. Vagy egyszerűen az életük jut egy olyan vágányra, ahova csak egyedül mehetnek, barát vagy társ nélkül.

Az elszakadás szeretteinktől mindig nehéz. Úgy tenni, mintha nem fájna egy távozás, s nem lenne hiány bennünk utánuk, felemészti lelki erőnk jelentős részét. Mind tudjuk, az élet nem áll meg attól, hogy valaki búcsút int. Mégis fáj és sebet képez szívünkben a bánat, amelyet miattuk érzünk.

Barátok, szerelmek tűnnek el időről-időre életünkből. Változunk, már nem ismerünk egymásra, más kerül a prioritási lista tetejére. Mindegy mi az ok, idő kell, hogy egyes sebek behegedjenek. Hetek, hónapok, néha évek múltán is felszakadnak hegek, mikor összefutunk azzal, aki összetörte szívünk.

Persze, ahogy telik az idő, egyre kevésbé fájnak a sebek. Lassan már nem kínszenvedés a véletlen találkozás a sarki közértben. Minden megszokhatóvá válik és végül elviselhetővé. A fájdalomból tapasztalat lesz, amely aztán alakítja emberi kapcsolataink is.

A sors fintora, hogy mire meggyógyulunk, és újra tudunk szívből mosolyogni, van, hogy vissza akar térni életünkbe a régi barát, szerelem. Igaz, először óvatosan lép be szívünk ajtaján, mint, aki fél, hogy aknára talál taposni. Tudja, hogy egy szerető szív nem felejt, soha semmit. Mégis bebocsátást kér, s maradni akar, de ígéreteket nem hoz magával, csak velünk akar lenni.

Olykor azért jön, hogy kiálljunk egy próbát. Például, hogy meggyőződjünk arról, hogy elég állhatatosak vagyunk-e, vagy tudunk-e megbocsátani? Kísérlet ez, amely arról szól, hogy megtanultunk-e egy leckét? Vagy még van mit tanulni, önmagunkról és azokról, akik az életünkből kiszöktek, s ezért szükséges az ismétlés.

Máskor azért lép elő a homályból egy régi szívtörő, mert emlékeztetni akar minket. Arra, hogy az ember gyarló, s mindenkinek van egy olyan harca, amit csak egyedül vívhat meg. Ő a bizalom kérdését veti fel nekünk. Lehet-e, szabad-e újra bízni abban, aki sötétbe taszította lelkünk?

Van az a mondás, hogy mindenki megérdemel egy második esélyt. Én ezt kiegészíteném azzal, hogy csak akkor, ha szavai őszinték. Ha nem mentegetőzik, hanem érvel, kijelent és megpendíti szívünk húrjait. Anélkül, hogy bántani akarna, vagy felhánytorgatni valamit a múltból. Tiszta lappal indítva igyekszik közel kerülni hozzánk újra, lassan fokról-fokra.

Rengeteg ok és magyarázat létezik arra, amire valójában csak egyetlen igazi érv van: „Nem tudtam veled lenni, akkor, valamiért.” Mindenki vesztett már el barátot, szerelmet a nélkül, hogy értette volna annak pontos okát. Az pedig mázsás teherként nehezedik ránk, mert azt hisszük csak a mellől tűnnek el az emberek, aki nem jó barát, s nem érdemli, hogy szeressék.

Életemben kétszer vesztettem el hozzám közel álló barátot. Mindkettő a saját küzdelmét folytatta, s nem akarta, hogy abban én részt vegyek semmilyen formában. Mentek, mert menniük kellett, de sosem feledtük el egymást. Olykor beszéltünk is, de falat húztunk érzelmeink elé, védekezés gyanánt.

Nem tudom, ők tudták-e, hogy egy nap visszatérnek hozzám. Én véglegesnek vettem mindent, s ezért szívemben fullánkok képződtek amelyek befagyasztották lelkem, s parkoló pályára tették emberi kapcsolataim.

Szeretni akartam, de azt hittem nem vagyok szerethető. Csak ősrégi barátaimmal tartottam a kapcsolatot tovább, mindenki másra gyanakvóan néztem. Olyan voltam, mint egy sebzett vad, aki nem tudja, hogy mit kezdjen megbélyegzett testével és lelkével.

Mikor előkerült az egyik, majd a másik barátom is, féltem bennük bízni és közel engedni őket magamhoz. Pedig szerettem volna hozzájuk nyílt szívvel fordulni. Mégsem tudtam, mert féltem, ha még egyszer beengedem őket, s ők újra elhagynak, már nem tudom a széttört darabjaimat összeszedni.

Nem tudtam akkor még, hogy az a legerősebb, aki kimeri nyitni a szíve kapuját újra, még ha már egyszer össze is törték szívét.

Újra hinni, bízni szeretni, életem legnagyobb kihívása. Nem szoktam senkinek sem második esélyt kínálni. Velük kivételt tettem, mert tudom, ők óriási harcot folytattak. Abban én nem segíthettem, maguknak kellett megvívniuk.

Most itt vannak, s bebocsátást kérnek tőlem. Én egyszer már elengedtem őket, mert a szeretet nem szab korlátokat senkinek. Talán a szívem mélyén vártam, hogy egy nap majd visszatérnek hozzám. De most félek, mert nem tudom, vajon most már maradnak-e velem végleg?